Füst a szemében

Csupa jó hír. Nicolas Sarkozy francia elnök, miután tavaly októberben tizenegy évnyi házasság után elvált második feleségétől, összeházasodott Carla Bruni volt „topmodellel”. Az esemény az Élysée-palotában történt, a párt Párizs nyolcadik kerületének polgármestere adta össze, nem volt semmi cécó, még a paparazzók is ráfaragtak. A francia sajtó nyafog, hogy Sarkozy többet foglalkozik a saját háztartásával, mint az államéval, mindenzenei szempontból viszont sokkal lényegesebb, hogy az új feleség személyében először kerül olyasvalaki egy kvázi nagyhatalom irányítójának közvetlen közelébe, aki kipróbálta már magát a „rock and rollban” is. Az olasz származású, Franciaországban nevelkedett, kőgazdag, negyvenéves Carla Bruniról a felületes szemlélő elsőre azt is gondolhatja, hogy unalmában tett egy szánalmas kirándulást a műfajban, aztán sika, kasza, léc, de ez nem pont így van. Szorgalmas kábeltelevíziózók és italofóbok erről a saját szemükkel is meggyőződhetnek, ha valamelyik Rai csatornán megtekintik az éppen gőzerővel futó Lancia Y reklámot, amelyben a művésznő a hátsó ülésen gitározik, és sajátos modorában dúdolgat egy dalt a Született gyilkosok (Tarantino, Oliver Stone) című filmből, amelyet az azóta szintén popzenész Juliette Lewis vitt először sikerre. A filmecskét egyébként Budapesten forgatták, villan a Lánchíd és a Hősök tere, meg persze az előadó. Az esküvő előtt néhány nappal Triesztben egyetlen Carla Bruni-cédéhez sem lehetett hozzájutni a szaküzletekben (ez most majd bizonyára megváltozik, díszdoboz, promo, ilyenek), így maradtak a homályos emlékek és a frissítés, tehát kalózkodás az interneten. A homályos emlék a Quelqu’un m’a Dit című 2002-es opus, amelyen a művésznő franciául énekel-dünnyög, és már akkor látánk, hogy jó. A legújabb találat 2007-ből származik, a nyelv ezúttal az angol, a bárzene viszont ugyanazt a spleent hozza, és szintén minden napszakban jól fogyasztható, címe No Promises. Szóval Sarkozy úgy tűnik, jól járt, azzal meg, hogy mi van Csádban, foglalkozzon a hadügy.
A Carla Bruni utáni hajsza ugyan kudarcba fulladt, de a pompás trieszti (ez egy kisváros) könyvesboltokban azért akad néhány érdekesség. A Newton kiadó helyi Diákkönyvtárnak tűnő sorozatában (grandi, tascabili, economici, azaz nagyok, zsebbe valók és takarékosak, újrahasznált papírra nyomva) öt euróért (az ott rendkívül vicces ár) nemcsak Dantéhoz, Lampedusához és Ecóhoz lehet hozzájutni, de Gregory Corsóhoz, Kerouachoz, Bob Dylanhez is. Mert ugye ez is a huszadik századi kultúra szerves része. Mégpedig oly módon, hogy testo inglese a fronte, azaz bal oldalon az eredeti, jobb oldalon az olasz fordítás. Kerouactól a Mexico City Blues és a Poesie beat jelent meg, merthogy a Sulla strada (On the Road) írója nem csak prózában élt, és Kerouac-verseket fordítani borzalmas napokon gyógyszer, Dylantől pedig a Blues, ballate e canzoni, azaz az összes. Ők ott egy fiataloknak szánt sorozatban a poesia megjelölés alatt szerepelnek, akárcsak Jim Morrison. Költészet. Nálunk arról polemizálnak jobb sorsra érdemes emberek, hogy a „nagyonzene” az közszolgálat, vagy sem. És a mindenzene micsoda? Énekesnőt minden politikusnak!
És Cseh Tamás tananyag már a gimnáziumokban? Vagy megvárják az idióták, amíg meghal? Amire egyébként az elmúlt fél évben komoly esély kínálkozott, de kihagyta. Nyilván kivert kutyaként szenvedve, mint Lee Van Cleef, de nagyvonalúan, mint egy tizenegyest. Hogy ki mit köszönhet neki, egyszer valaki majd összeírja. Hatvanöt éves volt nemrég. Isten éltesse! Az eddigi számvetés töredékeit Bérczes László rakosgatta most össze Cseh Tamás – Bérczes László beszélgetőkönyve című munkájában, úgy, ahogyan azt kell. A rohadt rákból vissza-visszaindulva a múltba, olvasmányosan, megindítóan, de nem nyavalyogva, letehetetlenül, és ami a legfontosabb, mélységes alázattal. Bérczes pompásan kezeli az anyagot, de ezt nem fitogtatja. Cseh pedig beszél. (Beszél és kérdez, mellette nő, előtte pohárban gonosz ital van, beszél, beszél.) És úristen, jaj de szép. Akárhol nyitod ki, barátom, belőled szól. Katkó Tamás interjúját olvasom vele (Helyi Téma, január 30.), a következőt mondja benne többek között: „Van még arcuk az embereknek, vajon tudná még valaki Nagy László csókját fogadni? A világot még mindig szeretem, de nagyon nehezen engedi magát szeretni. Betegségem alatt a szeretet gyönyörű megnyilvánulásait kaptam az emberektől, ismerősöktől, ismeretlenektől, ami megható. Itthon imádkoztak értem, Amerikában indiánok énekeltek és pipát szívtak a gyógyulásomért. Nagy megtiszteltetés, nagyon szép sastoll, amit kaptam az emberektől. És most úgy tűnik, a Jóisten úgy döntött, hogy meggyógyulok. Ha ez így van, akkor nekem még dolgom van a világban.” Bizony, testvérem, Füst a szemében (Cseh Tamás indián neve), méghozzá rengeteg. Többek között meg kell írnod a saját regényedet.
Ismétlés következik. „Megkockáztatom, hogy Jávorszkyék kísérlete a legjobb, amelyet a műfaj eddig kidobott magából” – írtam a Jávorszky Béla Szilárd és Sebők János szerzőpáros A rock története, 1. című alapművéről. Le sem tagadhatnám, az idézet ott szerepel a második kötet hátsó fedlapján, Bob Geldof nagyterpesze alatt, tudják, ott, ahol általában a Times kritikusa okoskodik, vagy Jamie Oliver, műfajfüggően. Elöl egyébként Blondie látható, önmagához képest tizennégy éven aluliaknak is ajánlható módon, de azért sok mindent megmutatva abból, amit rock and rollnak nevezünk. Jávorszkyék ezúttal a hetvenes éveket cincálják szét, és rakják újra össze úgy, hogy világos legyen. A vizsgált időszak Magyarországon minden szempontból botrányos volt (például az Illésből Fonográf lett, a P. Mobilon kívül nem volt rendes rockzenekar, előbújtak a diszkópatkányok, punkról, new wave-ről pedig csak az agyonkontraszelektáltak hallottak), a világban viszont jelentős átrendeződések zajlottak. Woodstocktól John Lennon meggyilkolásáig tombolt a hard rock, a fúziós zene, a punk, a funky, az új hullám és az új német zene, a hátsó ajtón betoppant a reggae, a salsa és a komplett Afrika, a világ összement, és életszerűvé vált. Jávorszky és Sebők szokásukhoz híven mindezt kulturális-társadalmi összefüggéseiben helyezik el, gondosan megszerkesztett forrást és laza olvasmányt kínálnak egyszerre, és még azoknak is érdekességekkel szolgálnak, akik azt hitték magukról, hogy már mindent tudnak a popzenéről.
Csomagot hozott a posta, benne cédé, a Robinzon Cirkusz albuma. A zenekar Szolnok hírnevét öregbíti tovább, amely a Copycon óta már amúgy is elég fényes. A Lilöpig fíling című anyag borítóján egy megperzselt malac szalonnát sütöget nyárson, ami így elsőre rendben is van. Hallgatáskor az öröm fokozódik, ha meg kellene határozni, hogy mivel szembesülünk, lenne nagy fejvakarás, még akkor is messze járnánk a valóságtól, ha azt mondanánk, hogy néha egy kis Tankcsapdába oltott Bizottság jön elő az emlékekből. Egyszerűbb bevallani, hogy a Robinzon Cirkusz remek saját kis világot hozott össze magának, néha odamondós, néha vicces szövegekkel, magabiztosan váltogatják a stílusokat, az ének meggyőző, és nagyon oda van téve az egész. Ahogy szép emlékezetű Luca Brazi mondta Don Corleone esküvőjén, öröm és megtiszteltetés számomra, hogy felhívhatom a jó zenét játszó rádiók zenei szerkesztőinek figyelmét, tessék betolni őket a köztudatba.

Carla Bruni: Quelqu’un m’a Dit (2002), No Promises (2007) l l l l
Jack Kerouac: Mexico City Blues, Poesie beat (Newton, 2006) l l l l l
Bob Dylan: Blues, ballate e canzoni (Newton, 2006) l l l l l
Cseh Tamás – Bérczes László beszélgetőkönyve (Palatinus Kiadó, 2007) l l l l l
Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A rock története, 2. (Glória Kiadó, 2007) l l l l l
Robinzon Cirkusz: Lilöpig fíling (2008) l l l l

Rövidre vágva

Al Jarreau: Love songs (Warner, 2008) l l l l
Szép is a szerelem, dalra fakaszt. Egy zseniális énekes tizennégy legjobb dala az életműből, egy témáról.