Gombakirály

Tragikus élet jutott a szekszárdi születésű Hollós Lászlónak (1859–1940), a magyar mikológia (gombászat) legnagyobb alakjának, akit a háta mögött csak „gombakirályként” emlegettek. „Kissé bogaras, különc embernek tartottuk” – emlékezik rá egyik hajdani diákja, akit a kecskeméti főreáliskolában tanított. Életrajzírója, Szakály Ferenc így idézi fel alakját: „Hatalmas test, kopasz fő, leheletnyi apró szőrpamacs az alsó ajkak alatt, panyókára vetett kabát – télen malaclopó –, kezében pedig hatalmas gyékényszatyor…”
Nagyapja, Schwartzkopf Domonkos vándor iparoslegényként Linzből jött Szekszárdra, ahol mézeskalácsos mesterként dolgozott. A tudós apja (már Hollós néven) Szekszárdon ügyvédkedett. A fiatalember a Műegyetemen és Bécsben tanult fizikát és kémiát 1890-ben, de érdeklődése hamarosan a botanika felé fordult. Entz Géza, a pesti egyetem professzora tanársegédjéül alkalmazta, ám a kultuszminiszter innen Kecskemétre, a helyi reálgimnáziumba irányította óraadó tanárnak.
Hollós húsz évet töltött Kecskeméten, itt kezdte a gombák tanulmányozását. Ez lett a szenvedélye, ám a tanítás mellett az ásványok és a madarak, a geológia, az őslénytan és az Alföld néprajza is érdekelte. Részt vett Déchy Mór híres kaukázusi kutatóútján 1898-ban. Közben novellái és tárcái is egyre sűrűbben láttak napvilágot. A gombászat tárgykörében egyre több és több meghatározó jelentőségű munkája jelent meg, s Németországtól Amerikáig lelkesen méltatták hatalmas tudását. Amikor német tisztelői megkérdezték tőle, hol dolgozik, és megtudták, hogy egy kisváros középiskolájában, meglepetten mondták: Igen sok nagy tudósa lehet Magyarországnak, ha önnek csak egy gimnáziumban jut tanári állás!
A tudós, ha keserű szájízzel is, tette a dolgát. Máig felül nem múlt könyvet írt a pöfetegekről, a csillag- meg a szarvasgombákról. Utóbbi művéért (Magyarország föld alatti gombái, Budapest, 1905) a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé választották. Sokszor éjszaka dolgozott, és a világ minden tájáról párját ritkító gyűjteményt sikerült összehoznia, amelyet a gimnáziumban tárolt.
Élete idehaza eddig is félreértések, gúnyolódások és mellőzések sorozata volt, ám az igazi megpróbáltatásra 1911-ben került sor, amikor az ifjú zeneszerzőt, Kacsóh Pongrácot nevezték ki a kecskeméti reálgimnázium igazgatójává. Kacsóh zsebre vágott kézzel, szemén monoklival és meglehetősen lekezelően közölte a tudóssal, hogy a szárított gizgazokra és egyebekre semmi szükség, a gyűjteményét sürgősen vigye máshová, mert a teremben, ahol eddig tárolta, tanítási órák lesznek, sőt még tán hangversenyek is.
Hollóst, aki méltatói szerint több száz ismeretlen gombafajt fedezett fel, felpaprikázta Kacsóh nyegle értetlensége, s mivel a páratlan gyűjteményt nem tudta sehol sem elhelyezni – az Akadémia sem segített, pedig ott néhányan tudták, milyen kincs forog kockán –, végül kétségbeesetten összehányta ládáit, és a gimnázium udvarán felgyújtotta az egész kupacot. Ezután, hátat fordítva Kecskemétnek, hazatért Szekszárdra. A Kacsóh-affér – ahogy konfliktusukat a sajtóban nevezték – fájó seb maradt mindörökre, bár amikor megtudta 1923-ban, hogy a híres zeneszerző elme-gyógyintézeti ápoltként hunyt el, megrendülten emlékezett a köztük történtekre, s a maga tettét is elhamarkodottnak ítélte utólag.
Hollós, a „gombakirály” a világtól elvonulva, sebzett lélekkel élt Szekszárdon. A környéket járta, és nemigen barátkozott senkivel. Az 1933-as országos kiállításon, amelyet a faluszövetség Szekszárdon rendezett meg, mégis részt vett: kiállította könyveit és megmaradt gyűjteménye néhány becses darabját. Ekkor érte az utolsó méltánytalanság. A rendezők szarvasagancsokra és vaddisznóagyarakra bőven osztogatták az érmeket és díjakat, de a durva szőttesben járó, borotválatlan és mogorva tudós munkáját figyelemre sem méltatták.