Hemzsegjenek, nyüzsögjenek!

Jurij Guszev egész életében a XX. századi irodalommal foglalkozott. Az orosz tudományos élet, de a magyar sem ünnepelte azonban olyan lelkesen ebbe a tárgykörbe tartozó munkáiért, mint a teljes Balassi Bálint-életművet közreadó orosz nyelvű kiadványért, amelynek nemcsak szerkesztője, kommentátora, de – részben – a műfordítója is volt. Bálint napján, február 14-én erre a kötetre hivatkozva tüntetik ki Budapesten.
– Minek köszönhető, hogy a XX. századi irodalomról a reneszánsz költőjére „váltott”? – kérdem a hatvankilenc esztendős, Déry Tibor-díjjal, Artisjus-jutalommal és Füst Milán-ösztöndíjjal is elismert orosz irodalomtudóst, a szlavisztikai intézet munkatársát, a filológiai tudományok doktorát.
– Az orosz tudományos akadémia Irodalmi remekművek című sorozatában megjelent orosz Balassi-kiadvány történetében nem én vagyok a „főhős”, hanem Nyikolaj Ivanovics Balasov, a jeles reneszánszkutató, aki a régi spanyol irodalommal foglalkozott, de jól ismerte a francia, a német, az olasz, sőt a lengyel irodalmat is. Ő másfél évvel ezelőtt halt meg. Amikor kollégájával, Andrej Dimitrijevics Mihajlovval régebben Magyarországon járt, Sőtér István és Klaniczay Tibor felvetette neki, hogy ideje volna Balassi Bálint költészetét oroszul megjelentetni. Balassi ugyanis kitűnő költő – mondták Balasovnak a magyar irodalomtudósok –, európai rangú alkotó, tehát megérdemli, hogy az oroszok is ismerjék. Balasov, akinek, érthetően, már a magyar költő neve is megragadta a fantáziáját, amikor hazatért, engem bízott meg a nyersfordítással, talán mert fiatal kandidátusként éppen én voltam kéznél. De hamarosan talált egy kiváló költőt és műfordítót is a feladathoz, Arkagyij Sternberget. Vagy huszonöt évvel ezelőtt, lelkesen láttunk munkához, nem csoda, hisz kedvünkre való volt a feladat. Csakhogy váratlanul meghalt Sternberg, és ezután valahogy elakadt az orosz Balassi-kiadás. Később aztán jött a peresztrojka, nem volt pénz semmire, már nem is reménykedtem, hogy valaha is folytatni lehet a megkezdett munkát. Ám a költő négyszázötvenedik születésnapja előtt Balasovban, aki akkor már a legrangosabb irodalmi sorozat szerkesztőbizottságának az elnöke volt, megint erőre kapott a gondolat: érdemes volna a magyar költő teljes életművét megjelentetni oroszul. És ismét rám bízta a munkát, ezúttal a szerkesztést is. Sőt már verseket is fordíthattam, a mintegy negyed századot átfogó pangás idején megszereztem a régi magyar költő tolmácsolásához szükséges műfordítói tapasztalatokat. De én fordítottam az orosz Balassihoz fűzött kommentárokat és Horváth Iván bevezető tanulmányát is, egyszóval a kiadvány mindenese lettem.
– Balassi Bálint költészete egzotikus táj az orosz olvasó számára – ezt mondják egyesek. Az életműre szinte véletlenül „szakosodó” műfordító, aki a XX. századi magyar poétákkal, József Attilával, Kassák Lajossal foglalkozott korábban, szintén azt tartja, idegen vidékre érkezik, aki orosz földön Balassi verseit olvassa?
– Minálunk sem a XVI. században, sem később sokáig nem volt olyan jelentőségű költő, mint Balassi Bálint. A nagy robbanást számunkra a XIX. században Puskin költészete hozta meg, a tündöklően nagyszerű Igor-ének után – amelyet éppen rendkívüli irodalmi értékei miatt többen még ma is kései hamisítványnak tartanak. Ehhez képest a Balassi-jelenség olyan rendkívüli, hogy sokunkban kisebbrendűségi érzés támad vele kapcsolatban. Eleinte engem is szorongással töltött el a gondolat, hogy mi, oroszok nem voltunk képesek hasonlóra. Most már, érett fővel persze én is tudom, mi lehet ennek a magyarázata. A magyarokat, miként a lengyeleket is, a latin nyelv révén folyamatosan nevelte, dajkálta, izzította is a nyugati kultúra. A bizánci kultúra vonzáskörébe tartozó orosz szellemi fejlődés azonban már akkor magára maradt, amikor Bizánc fénye megszűnt ragyogni, a birodalom végérvényesen felbomlott, művészetét, szellemiségét eltiporták. Mindezek után mégsem mondhatom, hogy Balassi költészete s egyáltalán a reneszánsz világ egzotikus tájnak tűnik az orosz olvasóközönség számára. Az ember, bárhol él is a földön, ha idegen jelenségekkel találkozik, akaratlanul is azokhoz a dolgokhoz hasonlítja őket, amelyeket már ismer. Számos orosz tudós, művész, költő és műfordító fáradozott már régebben is azon, hogy a világ, amelyiktől történelmi vagy földrajzi okok miatt messzebbre kerültünk, ne legyen ismeretlen az orosz embereknek. Aki ismeri Petrarcát, márpedig őt orosz földön elég sokan ismerik, könnyen megismerkedik Balassi Bálinttal is. Annál is könnyebben, mert Balassi – ellentétben Petrarcával – katona is volt, és ez a tény csak közelebb viszi őt annak az orosz olvasónak a szívéhez, aki Alekszandr Alekszandrovics Blokkal együtt szívesen mondogatja: Szkíták vagyunk… Sztyepplakók, szittyák, szkíták… És akkor még nem beszéltünk a Balassi költészetében gyakran jelen levő szerelmi epekedésről, amely a minden halandó ember által átélt igazi, földi érzelmi megnyilvánulásra válaszol.
– Anna Ahmatova fiának, a szociológus, művelődéstörténész Lev Gumiljovnak az elméletét idézte nemrég egyik előadásában, amikor arról beszélt, milyen különös életerővel rendelkező nép és nyelv a magyar. Állítása amilyen megtisztelő, olyan elgondolkodtató is, idehaza ugyanis egyre gyakrabban azt érezzük, hogy anyanyelvünk éppen most veszít az életerejéből. Vannak ilyen tapasztalatai a mai magyar irodalom ihletett fordítójának is? És mi a helyzet az ugyancsak bámulatra méltó életerővel rendelkező orosz nyelvvel, néppel?
– Nehezet kérdezett! A múltat könnyebb átlátni, mint a jelent, és mindnyájan tudjuk, hányszor volt olyan helyzetben az orosz és a magyar nép, amikor az alap, amely a kultúrát, a nyelvet élteti, az ország, az állam szinte nem is létezett, és mégis újjáéledt, sőt hatalmas erejű szellemi robbanással mutatta meg a nyelvünk is, a kultúránk is, hogy mire képes. Gondoljunk Kölcsey Ferenc Himnuszára, amelynek most készült el az új orosz fordítása Levanszkij gondos munkájának köszönhetően, és reménykedjünk, az életerős magyar irodalom, amiként az életerős orosz irodalom is, megtartja, egyensúlyban tartja a nemzeti nyelvet és kultúrát.
– Az oroszországi könyvkiadás statisztikái szerint orosz értelmiségi körök tartózkodást mutatnak a volt szocialista tábor irodalma iránt. Milyenek a két nép között az irodalmi kapcsolatok, amióta nem a politika irányítja szellemi életünket?
– Kényszerű testvériség – ez itt a kulcsszó. Sem a szerelem, sem a szeretet, sem a barátság nem lehet kényszerű. Sokat kell még fáradozni azért, hogy az orosz olvasók a maga teljességében megismerhessék a magyar irodalmat, életteli, eleven élményként fogadhassák. József Attila nemrég Moszkvában felállított szobra vagy az orosz Balassi-kötet ennek a folyamatnak egy-egy állomása.
– Amikor a közelmúltban elhunyt Polcz Alaine Aszszony a fronton című önéletrajzi regénye oroszul is megjelent, ön arról a bűntudatról nyilatkozott, amelyet a volt Szovjetunió állampolgárai érezhetnek a könyv olvasása közben. Majd e szavakkal fejezte be reflexióját: „A bűntudat pedig mégiscsak az első stádiuma a lélek nemesedésének, gyógyulásának.” Mit gondol, mikor jut el a gyógyulásnak abba a szakaszába a XX. század átélője, hogy harag és részrehajlás nélkül szemlélhesse szomszédjait és sorstársait?
– Mózes, miután a zsidókat kivezette Egyiptomból, negyven évig vándoroltatta őket oda-vissza a sivatagban. Okos emberek azt mondják, az Egyiptomból az ígéret földjére vezető út megtételéhez igazából egy-két hétre lett volna szükség. A lángelméjű vezér azonban azt akarta, hogy minden régi beidegződés, tudás és indulat haljon ki az emberekből, új életet csak tiszta lappal, azaz tiszta fejjel és tiszta lélekkel lehet kezdeni. Mit tehetnek ennek érdekében a XXI. századi kultúrák képviselői? Hemzsegjenek, nyüzsögjenek. Ha hemzsegünk, előbb-utóbb az eredményt is látni lehet. No persze a politikusoktól is több jóindulatot kell követelni. Ha nehezítik a munkánkat, nem tudom, mikor lesz mifelénk teljes a gyógyulás.