Huszárimádság

Éppen száz évvel ezelőtt, 1908-ban Londonban nyerték a magyar kardvívók első olimpiai bajnokságukat, ráadásul mindjárt kettőt: Fuchs Jenő révén az egyéni versenyben, utána csapatban. 1912-ben Fuchs ismételt, és győzött a csapat is. 1924 és 1960 között az olimpiai csapatversenyben, illetve egyéniben ’64-ig csak a magyaroknak jutott babér. Egyéniben Pósta Sándor (1924), Terstyánszky Ödön (1928), Jekelfalussy-Piller György (1932), Kabos Endre (1936), Gerevich Aladár (1948), Kovács Pál (1952), Kárpáti Rudolf (1956, 1960) és Pézsa Tibor (1964) diadalmaskodott. Aztán csak sokára, 1988-ban Szöulban sikerült megszereznie a magyar kardválogatottnak ismét az első helyet, és 1992-ben Barcelonában Szabó Bence nyert egyéniben. Emlékezzünk néhány villanásban a régiekre.
A stockholmi olimpián (1912-ben) Békessy Béla a csapatbajnokság reggelén a teljes magyar csapat előtt elmondta a huszárimádságot: „Uram, ha megvonnád is tőlünk segítségedet, de legalább az ellenfelet se segítsd!” Értve ezen, hogy akkor úgyis elbánunk vele. És elbántak. Amikor a sorsdöntő kilencedik csörtét is megnyerte Schenker az osztrákok ellen, nagyot ugrott örömében, de a jelen lévő osztrákok ezt rossz néven vették, és szóbeszéd tárgya lett, hogy illik-e az ilyen öröm kifejezése egy közös gyalogezredbeli főhadnagytól. Az ügy eljutott a közös bécsi hadügyminisztériumig, sőt Ferenc Ferdinánd trónörököshöz is, aki kijelentette: „Ennek nem szabad máskor megtörténnie!”
Az 1900-as éveket egyébként bátran nevezhetjük Békessy és Mészáros korszakának, mert a két kiváló vívó mindent megnyert ezekben az években. Békessy Béla például 1902 és 1907 között nyolc egyéni országos bajnoki címet szerzett: kettőt tőrben, hatot (!) kardban. Mészáros Ervinről nagyon sok anekdota kering. De azt mindenki állította, hogy a különcök kölönce volt. Mint kaszinótag, kizárólag a klubtársait ajándékozta meg pertujával. Petschauer Attilával sok éven át közös csapatban vívtak – Attilának őszinte és támogatni kész barátja is volt –, mégis magázták egymást. Egyszer egy vesztett asszója után így reagált Attila gúnyos mosolyára: „Ma nekem, holnap – magának!”
Párizsban 1924-ben – hármas holtverseny után – Pósta Sándor nyert. A mindent eldöntő francia–magyar, azaz Ducret–Pósta asszóra az olimpiai bajnok később így emlékezett: „Felszólítottak bennünket, hogy válasszunk olyan zsűrit, amelyben mind a ketten megbízunk. Ducret nekem ajánlotta fel az elsőbbséget a választáshoz. »Ha Ducret úrnak is megfelel, azt kérem, hogy mind az öt versenybíró francia [!] legyen.« »Kérem, Pósta úr, ahogy parancsolja.« És fölállt az öt francia. Képzelhető az óriási izgalom, amely a nézőket elfogta. Halálos csendben álltunk fel a mérkőzésre. Négy–nullára győztem. Ducret minden tust maga mondott be. Boldogan sugárzó mosollyal elsőnek gratulált. Megölelt és megcsókolt. »Boldog vagyok, hogy tényleg a világ legjobb vívója győzött« – mondta.”
Terstyánszky Ödön 1928-ban lett a kardbajnok Petschauer előtt. Így nyilatkozott: „Elértem a célomat. Erre dolgoztam, és azután, hogy Szibériában voltam hadifogságban, s hogy betegségem következtében idegeim tönkrementek, nagyon meg vagyok elégedve… Határtalanul boldog vagyok, mert hiszen eredményemmel hazánknak szereztem dicsőséget. Most elteszem kardjaimat örökre.” Egy évvel később motorbaleset áldozata lett.
Berlinben 1936-ban Kabos Endre szerezte meg az aranyérmet, aki 1944-ben, a Margit híd felrobbantásakor vesztette életét. Petschauer Attila, aki a berlini olimpia idején már Az Est munkatársa volt, kért tőle először interjút. „– Üljünk félre, Bandi. Beszélj, mit érzel? – Boldog vagyok, hogy ezt a napot megérhettem. Hidd el, szeretnék sírni, mint egy kisgyerek, de tudom, hogy nem illik. – Ha jólesik, sírjál. Ezek a könnyek örömkönynyek. Úgyis sok keserűséged volt, amíg idáig eljutottál…”
Gerevich Aladárról legelőször az 1955-ös római világbajnokság jut eszünkbe. A csapatversenyen kiábrándítóan vívott. „Védjél, Aladár! Próbálj meg védeni!” – kiáltotta be a pástra fegyvertársa, Kovács Pál. Mire Gerevich, minden idők legeredményesebb és legtechnikásabb vívója: „Nem tudok…” Amitől a többiek majd a falnak mentek. A magyar nagykövet, aki kint volt a versenyen, kijelentette: „Az ilyen embert haza kell küldeni!” „Isten őrizz – kapott a szívéhez Hegyi Gyula, a magyar csapat vezetője. – Már csak az kellene!” És másnap a „védeni nem tudó” Gerevich, negyvenöt éves korában, ellenállhatatlan vívással megnyerte az egyéni világbajnokságot. Veretlenül. Ahogy 1948-ban Londonban is az olimpiát.
Vajon hogyan folytatódnak számunkra e században a nyári játékok?