Kálvinista menyecskék

Fallaces sunt rerum species – vagyis a dolgok sajátossága a megtévesztés, a látszat néha csal. Lucius Annaeus Seneca szállóigévé lett bölcsessége azt is jelenti, hogy a megtévesztés következtében régi-régi jelenségek újszerűnek tűnnek számunkra, pedig nincs új a nap alatt. Ez persze nem egészen igaz, de az biztos, hogy a történelem meglepő analógiák sorát kínálja. Vajon mit válaszolnánk a következő találós kérdésre: mikor élt az a hitszónok, akinek szerzetesrendjét a hatalom erőszakkal betiltotta, majd e jámbor pap, egyházmegyés szolgálatot vállalva, egyik szentbeszédében megütközve emlegette föl, hogy a haladás és a tudomány nevében sokan nevetséges, gyermeteg dolognak tartják az örök kárhozatot? Bizonyára a legtöbben a XX. századra tippelnének. Pedig nem. Maga a szentbeszéd szövege persze ébreszthetne kétségeket, hiszen az ominózus rész így hangzik: „Pokolra vettetett? Hogy ott örökké kínoztasson? Hát vagyon pokol? És az örökké tartandó? S nem bolondság ezt ebben az oly nagyon megvilágosíttatott világban hinni és állítani?”
Hát igen, ezek a szavak nem az ezerkilencszázhatvanas években hangzottak el a belvárosi plébánia szószékéről, hanem a XVIII. század utolsó évtizedében. Aki pedig elmondta őket, Alexovics Vazul (1742–1796) pálos tanár, hitszónok volt. Rendje feloszlatása után lett az egyetemi templom, három évvel később a Nagyboldogasszony-plébániatemplom hitszónoka. Méghozzá nagyon sikeres hitszónoka.
De minden népszerűsége ellenére nem volt könnyű élete a korának számtalan ellentmondását buzgón ostorozó Alexovics Vazulnak. Szerb származásával együtt görögkeleti hitet is örökölt szüleitől, ám – többek között – gimnáziumi élményei hatására tizenöt éves korában katolizált. Nagyváradon, majd Pápán tanult pálos iskolában, és ez a hatás olyan erős volt, hogy huszonhárom éves korában felvételét kérte a rendbe. Márianosztrán töltötte újoncéveit, majd filozófiát Pápán, teológiát Pécsett tanult. Felszentelése után tanárként került vissza Pápára, majd Pécsett, Pesten, Nagyszombatban tanított. Széles műveltségére jellemző a reáltudományok iránti érdeklődése: nemcsak teológiát, biblikumot adott elő, hanem matematikát és fizikát is. Hiba lenne azt gondolnunk, hogy a felvilágosodást ostorozó beszédei maradiságot, tudományellenességet takarnak.
A felvilágosodást mereven elutasító szemlélete miatt nem meglepő, hogy temérdek konfliktusa támadt, még saját rendjén belül is. Verseghy Ferenccel (1757–1822) egészen kiélezett lehetett a kapcsolata, különösen az után, hogy Verseghy A világnak közönséges történetei címmel lefordította és saját gondolataival kiegészítve megjelentette Claude-Francois-Xavier Millot (1726–1785) apát művét. Alexovics A könyvek szabados olvasásáról című munkájával válaszolt 1792-ben rendtársa nézeteire. Verseghy művét a helytartótanács feljelentésére elkobozták, és a Martinovics-féle összeesküvés óta amúgy is gyanús szerzőt három hónapi fogságra ítélték, amelyet a nagyszombati szemináriumban kellett letöltenie. A sors iróniája, hogy az egyetemi templomba Alexovics után Verseghyt hívták meg hitszónoknak.
Persze voltak barátai és „szövetségesei” is Alexovicsnak, mint például a már korábban rendje nélkül maradt jezsuita Baróti Szabó Dávid (1739–1819), aki nagyon hasonló nézeteket vallott, s szellemi rokonát verses levélben köszöntötte. És sokan mások is szimpátiával hallgatták-olvasták beszédeit. Élete végén még királyi elismerést is kapott nevelői munkájáért. Sokszínű és érdekes volt a kor szellemi élete, irodalma, s talán éppen ideje lenne, hogy a múlt század második felében született irodalomtörténeti összefoglalások bizarr jelzőit – a „maradit”, a „klerikális reakcióst” – egyszer s mindenkorra elfelejtsük.
Alexovics prédikációi annyira népszerűek voltak, hogy némelyik kötete többször is megjelent nyomtatásban: az Ünnepnapi prédikációkat még 1911-ben is kiadták Esztergomban. A Vasárnapi prédikátziók is többször látott napvilágot; az őszi részt először 1791-ben nyomtatta ki Pesten Patzkó Ferenc József, majd 1808-ban Belnay György Alajos Pozsonyban. Ha volt népszerű kötet a maga korában, akkor ez annak számított. Eljutott a legtávolabbi plébániákra is, annak jeleként, hogy évtizedeken keresztül sokan készültek a szentbeszédre Alexovics Vazul gondolatai alapján.
Valószínűleg így tett Rádóczy Antal is, aki a könyv bejegyzése szerint 1809-ben lett tulajdonosa a pozsonyi, második kiadás egy példányának. Hogy hol szerezte, hol használta a kötetet, a bejegyzésből nem derül ki, de egyéb forrásokból következtethetünk erre, hiszen annyit elárult magáról, hogy a kalocsai egyházmegye papja. 1808-ban Kishegyesen, 1809-ben Péterrévén, 1810–1811-ben Kalocsán, 1812-ben Adán volt káplán, tehát bizonyára ezeken a településeken használhatta Alexovics kötetét.
Később Szondelitz Gerváz jutott hozzá e könyvhöz, aki valószínűleg szerzetesként igyekezett katolikus hitre téríteni hallgatóit. Különös módon fiatal protestáns leányokra „specializálódott”, legalábbis könyvbejegyzése szerint: „Mely könyvet lelki épülettel használok az eretnek Calvinista menyecskéknek és leányoknak az igaz idvezitendő hitre valo térítésekre.” Ez már valószínűleg a XIX. század közepén történhetett.
Gyanítom, hogy Gerváz páter tevékenysége nem aratott osztatlan sikert a kálvinista menyecskék – és főként családjaik – körében, és még elképzelni is nehéz, hogy mi módon kísérelte meg az „idvezitendő hitre valo térítést” Alexovics Vazul antiaufklérista beszédeinek segítségével.