Nem akartad lekésni Doberdót, azért siettél úgy haza Magyarországra – mindig ezzel húztam apámat, amikor arról mesélt, hogy az Isonzó, ez a jelentéktelen kis folyó hogyan duzzadt vörös folyammá a magyar katonák vérétől. Apám, Székely Béla, a Horthy-korszak neves építésze Amerikában járt egyetemre még a Monarchia idején, 1912-ben kivitte anyámat is New Yorkba, és a City Hallban házasodtak össze – ahol évtizedekkel később magam is. Ilyen a sors. De 1914-ben, a háború hírére azonnal összecsomagoltak, és apám hazafiasságból rohant haza, hogy harcoljon. Nem is késte le az olasz frontot.
Én 1919 márciusában, a tanácsköztársaság megalakulása tájékán születtem, 1936-ban érettségiztem, s gazdag építész fiaként már 17 éves koromban belügyminiszteri korkedvezményes jogosítványom volt, meg egy szép kabriolet sportkocsim. Apám emelte többek között a budapesti Kertész utcai Cyklop garázst, ezt az ötszáz autót befogadó négyemeletes épületet, amely a húszas évek európai szenzációjának számított, ilyen másutt még nem volt akkoriban. De közvetlenül a második világháború előtt ő építette az utolsó igazán szép házat is Pesten: a Petőfi tér 3. szám alattit, éppen szemben a szoborral – és persze magunknak választotta benne a legszebb lakást. Előkelő lakói voltak ennek a háznak: rövid ideig itt tartott fenn garzont a kis Horthy Miki; emlékszem, mindig rendőrök vigyáztak Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterre a kapunál – nem csoda, hogy 1945 után, a kitelepítést követően alig maradt öt ember a régi lakók közül. Rotschild Klára, a divatcézár asszony, akinek a Váci utcában volt szalonja, innen ugrott ki az erkélyéről 1976-ban, méghozzá a fogai miatt: Magyarországon ő csináltatott elsőnek beültetést, amikor itt még nem értettek hozzá, aztán a fájdalmai miatt öngyilkos lett. S megint milyen a sors: Sinkovits Imre ugyanabban a lakásban halt meg, ahol anyám zongorázás közben szívszélhűdést kapott!
Mond ez a név magának valamit, hogy Perényi László? Ő volt talán a legjobb barátom, Major Tamás évfolyamtársa, a harmincas évek ünnepelt filmsztárja: nagyon jóképű férfi, olyan külsejű, mint egy görög isten, rengeteg Karády Katalin-filmben a színésznő partnere. Nagy bonviván: egyszerre udvarolt Szörényi Évának, Szeleczky Zitának és Egry Máriának. Megesett, hogy egyetlen nap mind a három nővel randevúzott, ilyenkor én fuvaroztam őt a sportkocsimon, ugyanazt a lemezt leadta mindegyiküknek, alig bírtam röhögés nélkül. Szeleczky pedig nagyon vallásos lány volt, a nővére protestáns hitoktató, Zitát sehová nem engedték el egyedül. Lementünk hát négyesben Balatonföldvárra, és nekem kellett a csúnya nővérével sétálni a mólón, amíg Perényi a Zitával szórakozott. De nem is ezt akartam elmesélni róla: a barátom életében nem foglalkozott politikával, sőt a háború alatt ő látta el élelemmel Egri István és Juszt Gyula színészt, mikor azok indexen voltak zsidó származásuk miatt. Negyvenöt után mégis elővették Perényit mint szélsőjobboldalit. Több évre eltiltották, később csak vidéken engedték játszani.
Azt kérdi, akadt-e valaki, aki tanúskodott volna mellette 1945-ben? Nem volt senki, csupán egyetlen ember, a csinos és kitűnő szubrett, Kardos Magda, aki később kiment Amerikába, de hazajött, és itthon halt meg nagyon rossz körülmények között. Tizenöt éves korában újságárus lány volt a Nemzeti Színház előtt, tudja, az óránál ácsorgott. Egyik reggel becsöngetett hozzánk a Barát utcába – akkor éppen Perényinél laktam –, Laci kiment slafrokban ajtót nyitni: Mit akar? Kardos Magda ki sem tudta mondani a nevét. Kedves Perégyi uram, egy vágyam van: hogy maga vegye el a szüzességemet. Azt mondta a Perényi: ezen lehet segíteni. Magda 1945-ben már befutott színésznő volt – ő zsidó asszonyként elment tanúskodni mellette. De Lacit persze eltiltották. Pedig a háború előtt, amikor Major Tamásék megrendezték a Zeneakadémián baloldali estjeiket, Perényi azokban is szerepelt.
Végre 1954-ben nagy nehezen fölkerült a Madách Színházba, ott kapott is jobb szerepet, ám 1956-ban hibát követett el: látván, hogy Gábor Miklós meg Horváth Ferenc – bár a Rákosi-korszakban mindketten jó pozícióban voltak – a szabadságharc kitörésekor azonnal jelentkeztek a forradalmi bizottságba, Perényi kiabálni kezdte, hogy marxisták, kifelé a színházból! Úgyhogy ’56 után megint száműzték vidékre. Radó Vilmos ápolta Kecskeméten, mert szemidegsorvadása lett, megvakult, Baján halt meg. Egyszer lementem hozzá, már szinte vak volt, haldoklott, de azt mondta: tudod, Andriskám, én nem haragszom Majorra, még ha tönkretette is az életemet. Úgy emlékszem rá, mint arra a kedves újpesti fiúra, akit a mamája kézen fogva hozott a színi akadémia felvételi vizsgájára, s mi ott álltunk, egymás mellett.
Higgye el, én csak azt mondom, ami személyes tapasztalatom. Jól ismertem Karády Katalint az első pillanattól fogva, hogy színésznő akart lenni. Állíthatom azt is, hogy sem Muráti Lili, sem Szeleczky Zita nem volt nyilas. Ugyanakkor Aczél Györggyel, osztálytársammal a színművészeti főiskolán nagyon jóban voltunk. Major Tamásról pedig még csak annyit – jóllehet, ez éppen nem személyes élményem –, hogy amikor a háború után apám helyreállította a Nemzeti Színház, illetve az Opera épületét, és ezért 1947-ben Köztársasági Érdemérmet kapott, Major nem akarta átadni neki, mert úgy utált engem – pedig akkor már nem voltam színházi dramaturg-rendező, hanem évek óta a láger kenyerét ettem. Ezért Gobbi Hilda nyújtotta át a kitüntetést. Főiskolás koromban jóban voltam Majorral, együtt üldögéltünk a Keszely vendéglőben meg a Kulacsban. Az egyik neves színésznő néhány éve azt nyilatkozta: csak azt sajnálja, hogy nem ismerte Major Tamást a földalatti mozgalmi időkben, amikor minden estéjét törzskocsmájában töltötte baloldali barátaival. Ki kellett ábrándítanom. Mindenről szó esett ezeknél az asztaloknál, de politikáról soha, nem is lehetett, mert többek között a következő színészek voltak tagjai a társaságnak: Juhász József, aki nem jobboldali, hanem nyilas volt, csak Major kebelbarátja és ivópartnere, ezért nem lett baja a háború után, ötvenhatban pedig disszidált. Aztán Ungvári László, akit mindennek nevezhetünk, csak kommunistának nem, aztán Apáthy Imre, Ujlaki László, Senyei Vera. Meg persze a baloldali Gobbi Hilda, akinél kevés rendesebb ember akadt: rengeteget tett a színészekért. Az apja huszárkapitányként szolgált, aztán a szülők elváltak, Hilda borzalmas körülmények között nőtt föl – többet aludt a Nemzeti Színház pincéjében, mint ágyban. Mindent összevéve százszor több jót tett, mint rosszat. Egy pokoli tulajdonsága volt: rászállt azokra a nőkre, akik neki nem paríroztak. De beszédes történet az is, amely Hidvégi Valériával esett meg a háború után: elővették, hogy szerepelt az Őrségváltás című antiszemita propagandafilmben, amire Vali azt válaszolta: igen, kisebb szerepet játszottam, de nem kaptam meg a forgatókönyvet, így nem láttam át a tartalmát. Ám megértem, ha ilyen film miatt eltiltanak, csak azt az egyet nem értem, hogyan ülhet az igazolóbizottságban Gobbi Hilda, aki az anyámat játszotta, a főszerepet. Így nem is lett semmi a retorzióból.
De én ennek már nem lehettem tanúja: 1939 szeptemberében, a világháború másnapján egyenruhát öltöttem… És csak 1950-ben vetettem le egy időre, amikor hazaengedtek a fogságból az oroszok. A háború kitörése Párizsban ért: már csak néhány nap volt hátra a vízumom lejártáig, de szerettem volna Franciaországban maradni. Egyetlen lehetőség kínálkozott erre: a franciák a katonaképes, fiatal menekülteket besorozták hadseregükbe. Eleinte szó sem esett idegenlégióról. A sorozóirodában adtak egy vonatjegyet Marseilles-be, az ottani hadkiegészítő parancsnokság épületében kis szeplős, vörös hajú tizedes fogadott, magyarázkodom neki, rám néz, ne fárassza magát, azt mondja magyarul, Zamstock tizedes vagyok. Öt nap múlva Oranba vittek, onnan pedig Szidi-Bel-Abbeszba, az idegenlégió főhadiszállására. Az első próbameneteket végigcsináltam, itt már az emberek fele kiesett, majd húsz kilométerre, egy Szaida nevű kis faluba telepítettek, ahol kivonulás helyett sokszor az őrnagy lányával teniszeztem. Nagy szerencsémre gyerekkoromtól igen jól beszéltem franciául, mivel szüleim Francia Svájcban, Lausanne-ban írattak intézetbe. De aztán jött 1940-ben a narviki partraszállás, ahol a légiósok 75 százaléka ott veszett. Néhány éve elvittem a feleségemet a marseilles-i légiós múzeumba. Mit gondol, ki a három legmagasabb érdeméremmel kitüntetett légiós? Magyarok, akik az indokínai Dien Bien Phunál haltak meg 1954-ben, kiérdemelvén a Médaille Militaire-t. Az indokínai harcokban a légiósok jelentős része magyar volt: sok esetben ’45-ben kimenekült vagy fogságba esett nyilasok.
De a légiós karrier nekem is majdnem az életembe került, mert 1942-ben elkaptak a németek, és hadbíróság elé állítottak mint szövetséges ország ellenük harcoló állampolgárát. Szerencsém volt megint: ebben az időszakban éppen Párizsban tartózkodott Bethlen István, a miniszterelnök középső fia, korábban csapattársam a Magyar Hokiklubban. Jó ügyvédet szerzett, aki a bíróságon azzal védett: uraim, ezt az embert 1939. szeptember elején sorozták be, Magyarország pedig csak 1941-ben lépett be a háborúba – honnan tudhatta volna ’39-ben, hogy mi lesz ’41-ben?! A németek hazatoloncoltak, itthon rögtön behívtak katonának.
Nem, a Don-kanyart én már lekéstem. Az oroszok engem valójában nem is fogtak el, hanem egy Pallavicini Antal nevű jellemtelen pasassal – akinek a menyasszonya nekem is jó barátom volt – próbáltunk átmenni 1944-ben az új magyar hadsereghez Debrecenbe. Akkortájt a front Pécs körül mozgott. Pallavicini György, az apja, országgyűlési képviselő és a bátyja, ugyancsak György minden ellenállási mozgalomban részt vett, csak Antal volt ilyen. Nos, Pécs mellett, Szarvaspusztán bementünk egy birtokra, ahol kiderült, hogy az intéző egykori ludovikás tiszt, Pallavicini ismerte. Ez elfelejtette elmondani nekünk, hogy a cselédség nagy része ruszin nemzetiségű. Az orosz vonal nyolc kilométerre húzódott onnan. Lefeküdtünk aludni, éjjel pokoli lövöldözés, az intézőnek átlőtték a combját, majdnem elvérzett, a cselédek pedig elárultak bennünket.
Először az oroszok bevittek Pécsre, majd tovább Temesvárra. Pallavicini apja benne volt a kiugrási kísérlet megszervezésében, így kaphattunk igazolást a szövetségesektől, hogy átkelhetünk az orosz vonalakon az új magyar hadsereghez. Az orosz tiszt azonban csak összetépte ezt a papírt. Az első perctől kezdve olyan elbánásban részesültem, mintha legalább tábornok volnék, mert a Pallavicini elmesélte az orosz kihallgató tiszteknek, hogy én Dálnoki Veress Lajosnak, a 2. hadsereg parancsnokának tolmács- és segédtisztje voltam Kolozsváron, és én vittem a titkos levelezésüket, amikor már Horthyval nem mertek géptávírón keresztül érintkezni, attól tartva, hogy a németek lehallgatják őket. Valóban: Kolozsvár és Budapest között ingáztam hetenként kétszer egy 500-as fekvőhengeres BMW-motorkerékpárral, amelyet a Wehrmacht Luftwaffétól vettünk némi magyar szalámiért. Mindezt elmondta Pallavicini Antal a komisszárnak, úgyhogy három nap múlva jött Moszkvából egy magas rangú tiszt, hogy bökjem ki, mit tárgyalt Horthy Miklós Dálnoki Veress-sel. Honnan tudjam, én csak lesegítettem a parancsnokom köpenyét az előszobában, és ott megvártam – mondtam neki. Ennek aztán megittam a levét.
A temesvári fogolytáborba karácsonykor érkeztek meg a komisszárok Moszkvából. Kettéválasztották a lágert: anyaországi magyarokból volt ott vagy 12 ezer, abból alakítottak egy hadosztályt. Úgy volt, hogy a németek ellen fog harcolni ez a bizonyos Temesvári Hadosztály, amelyben én voltam az egyetlen tiszt, aki korábban hadsereg-parancsnokságon szolgált. Kijárhattunk szabadon a városba, beöltöztetve új egyenruhába, hogy megyünk haza, de egyik este bejött a táborparancsnok, aki jól ismert engem, és felolvasott két nevet: Vásáry István zászlós és Székely András zászlós. Ez volt az egyetlen orosz, aki megmondta az igazat nekem: – Nem lehet tudni, miért, de viszik magukat Moszkvába. Kivettek a hadosztályból, Vásáry Istvánt pedig azért, mert az apja Debrecen polgármestere volt 1945-ben, az első új kormányban pedig pénzügyminiszter, és az oroszok szerették, ha a kezükben van egy miniszter fia. Összecsaptak bennünket tizenhét magas rangú tiszttel, akik a tábor másik feléből jöttek, pokoli körülmények közül: ott nagyon sokan meghaltak tífuszban. Például Szabó Lőrinc lányának a férje, Várady Szabolcs raboskodott abban a részlegben, akinek szintén tífusza volt, én vittem neki orvosságot a kerítéshez.
A Ljubjanka börtönbe kerültem a többiekkel: csendőrökkel, nyugdíjas tábornokokkal, az Egyesült Izzó mérnökeivel, s ott három és fél hónapig faggattak ugyanerről a hülyeségről: mondjam el, mit beszélt Horthy Dálnoki Veress-sel. Nem, nem kínoztak, nem vertek meg. Ötévi fogságomban egyetlen ember volt, aki megütött: egy magyar jutasi törzsőrmester – egykori villamoskalauz –, aki a kijevi stráfzónának volt a parancsnoka. Egyszer egy kihallgatásnál öntögettek ugyan vizet az orromba, amíg el nem ájultam, de más nem történt. Az Istent áldom, hogy az NKVD, és nem az ÁVH markába kerültem. Sokáig voltam magánzárkában, majd összeraktak egy orosz mérnökkel, aki azért került a Ljubljankába, mert Dnyepropetrovszkban késett az ötéves tervvel. Andruska – mondta nekem –, amikor legközelebb nyaggat a komisszár, kérdezd meg tőle: ha Sztálin hívatta Rokosszovszkijt, vajon a segédtiszt tudta-e, miről beszélnek azok ketten? Amikor ezt bevetettem, sűrű „job tvoju matyot” (b…d meg az anyádat) kaptam válaszul – de két nap után kint voltam a táborban. A hírhedt krasznogorszki 27-es lágerban, olyanokkal, mint a Sztálingrádnál kapituláló Paulus tábornok, Ujszászy István, Horthy kémfőnöke, a Siemens vezérigazgatója vagy a teljes berlini svéd nagykövetség nyolc nővel.
Mindenki együtt volt, akit a szovjet titkosszolgálat érdekesnek talált.
Folytatjuk
origo.hu
Látványos felvétel, így törtek össze az autók az M6-oson a brutális tömegbalesetben - videó
