Köznapló

Február 1., péntek
Úrfikorom legfontosabb évét Bulgária és a bolgárok határozták meg. Az ilyesmi sose múlik el, hiábavaló próbálkozás hát megértetni mással az ilyen vonzalmat. Múltak az évek, érzéseim nem koptak, bár sokan, akik lakói voltak szívemnek, eltűntek, másfelé járnak, vagy az égnek emelték orrukat, mint a vadak, ha megérzik az emberszagot. Ők a pénz szagától vadultak meg, annak jótéteményei rajzolták őket egyre kerekebbé, de én tudom, egyszer újra szelídek lesznek, és onnan folytathatjuk, ahol abbahagytuk.
Február elsején, Szent Trifon napján mindig a bolgárok jutnak eszembe. Nálunk nincs hasonló ünnep, hisz kertészközösségek sincsenek, s amint látom, a közeljövőben sem lesznek. Ezt a feltevést a bolgár kertészélet ismeretében írom le.
Magyar társaik tél végén a kályha mellett üldögéltek még, amikor ők már ágyásokat töltöttek. Nyáron hajnali 3-4 órától este 10-11-ig dolgoztak, s számunkra elképzelhetetlen takarékossággal éltek.
A vándorkertész tél végén érkezett Bulgáriából. Hogy kevesebb kiadása legyen, ennivalóját is otthonról hozta: sok esetben csak szárazbabot. A közös munkák idején egyetlen nagy cseréptálból ettek. Munkájukon így volt áldás. A csepeli, a halászteleki vagy a gyöngyösi piacon évtizedekig ők kínálták a legszebb árut.
A pénzt hazavitték. Nem felejtem a büszkeséget az egyik asszony arcán: mutatta a legszebb házsort Polikraistében – onnan jött a legtöbb kertész hozzánk. Látja? Bizony ez mind magyar pénzből épült…
Szent Trifon napján az otthoni és az itt élő bolgárok is a szőlőbe mentek. Ünnepelték a munka kezdetét. Csattintottak néhányat a metszőollóval, kitűzték kabátjuk hajtókájára a piros-fehér szalagot, és koccintottak a tavalyi borral.
Falun a magyarnak már nemigen kell a föld. Arra se, hogy megteremje a család szükségletét. Erre sose volt példa. Ha tovább is így megy, idegen kézbe kerül a föld, azokat szolgálja a fantasztikus klíma is, amely jobb ízű zöldséget és gyümölcsöt érlel, mint bárhol Európában – Bulgárián kívül.
Nem csak a földműves a felelőse ennek. Számos írástudó is, meg azok, akik érdemeket akartak szerezni a politikában. Hogy a föld népével mi lesz, azzal nem számoltak.
Pár hete reklamált nálam egy régi minisztériumi főember. Miért simfelem az Antall-kormány agrárpolitikáját? – ez érdekelte. Mint aki nem tudja, hogy az ő idejükben került idegen kézbe a feldolgozóipar, és elsősorban ez tette a magyar gazda nyakára a kést. Olvasta-e az irodalmi hetilapban a két agrárpotentát nyilvános vitáját erről?, kérdeztem tőle. Nem olvasta.
Lám, egy hajdani felelős, akit ma is csak a saját véleménye érdekel. De a régi hatalmi érzület még munkál benne. Szeretne elbeszélgetni velem. Ha ilyet hallok, rögtön kiderül, hogy nálunk nem sok minden változott.
Ugyan mit felel, ha megkérdezem, ismeri-e Szent Trifon ünnepét? Vagy azt, gondolt-e már arra, hogy a szőlő, a kert meg egyáltalán a föld azon ritka dolgok közül valók, amelyek megértetik az emberrel, hogy a siker, a pénz, a hatalom és a jól csengő név mind időleges holmi. S hogy a kert gazdagabb lehetőség, mint a szószék. Hamvas felismerése ez, pedig ő a szószéken is megállta volna a helyét.
Trifon amúgy ortodox szent, ő a szőlők védelmezője. Decius császár idején végezték ki 248-ban. Nálunk ennek Orbán a reszortosa, kissé tágabb hatáskörrel. Kiterjed a kádárokra és a kocsmárosokra. Ez utóbbit ünnepli nap mint nap az italboltok szélesedő vendégköre. A földről már lemondtak, de a hegy levéről képtelenek.
Szent Orbán, ne segítsd fel őket a kocsma padlójáról! Tán épp hozzád imádkoznak…

Február 4., hétfő
Bejelentették: a Magyar Köztársaság bukásra álló miniszterelnöke és a gebévé soványult liberális párt lemondott elnöke Amerikába indul. Tom Lantos elé járulnak majd, aki megengedi, hogy átadjanak neki valami magas kitüntetést. Ennyi a hír. A kommentátorok nem fedik fel az okot és az összefüggéseket. Sebaj. A Do it yourself, az Amerikából indult csináld magad mozgalom kitanított minket. Összefüggésekre lelni a mi dolgunk. Háziipar.
Tegyük most félre a hírt, ahogy a húst, ha majoránnás birkasült az ebéd, nézzünk utána a politikai lakoma többi adalékának. Lessük a főszakács, bizonyos Churchill fakanalának mozdulatait. De vigyázzunk, a fakanállal nemcsak kavargatni: ütni is lehet. Főleg ha háború ad lendületet hozzá. 1943. szeptember 6-án háború volt, Churchill ekkor adta a világ tudtára az alábbiakat:
„A mi két országunk az, mely a világ jövőjét kontrollálja. A jövő pedig a tudomány, a technológia és a kultúra szabályozását jelenti. A jövő a tudás- és gondolatalapú impériumé. Kézben tartani, hogy az ember mit gondol, fontosabb lesz a termőföld s más anyagi javak birtoklásánál.”
Valami akkor még hiányzott a két ütős mondatból. Az impérium kialakításának legfőbb feltétele. Az ellenségkép. E nélkül nehéz gondolatokat bűnössé nyilvánítani, szavakat betiltani, a hitet és bármilyen vallást nevetségessé vagy félelmetessé tenni, nem lehet az emberek millióit a tévén keresztül sakkban tartani. Az ellenséget, ha nincs, meg kell teremteni.
Évtizedeken át a Szovjetunió volt „a gonosz birodalma”, maga Reagan adta ezt tudtunkra, ám a máig remekül pénzelt Gorbacsov segedelmével „az épülő kommunizmus nagy országa” szétesett, és az emlegetett két országban, Amerikában és Angliában ellenség után kellett nézni.
Be kellett indítani a médiát, rá kellett szabadítani a világra a filmek és könyvek ezreit. Volt rá pénz, tették. Huntington írja A kultúrák harca című könyvében: „A globális film-, televízió- és videóipar amerikai ellenőrzése még azt a dominanciát is felülmúlja, amit Amerika a repülőgépiparban élvez. 1993-ban a világszerte leginkább keresett 100 filmből 88 Amerikából jött; az egész világon pedig két amerikai és két európai szervezet uralja a hírek beszerzését és terjesztését.”
A komoly előkészítő munka, Huntington könyvei, plusz a megfoghatatlan fantomszervezet: az Al-Kaida (s annak árnyékszerű vezére, Oszama bin Laden), majd a minden oldalról elsőrangúan fotografált kamikazeakció a Világkereskedelmi Központ ellen 2001-ben meghozták az eredményt. Megvolt a fő ellenség: az iszlám.
Azóta minden arab arc gyanús, az angol parlament iszlám hitű képviselőjének lehallgatják a telefonját, s hiába a Tádzs Mahal gyönyörűsége, hiába Omár Khajjám matematikai és csillagászati felfedezései és hozzá a versek. Nem számít, hogy ők bizonyították be az európaiaknak, milyen élvezet fürdőbe járni, paradicsomi kertet építeni, csodálatos szőnyegeken járni. Csak egy számított: minél hangosabban a fülekbe harsogják, hogy azok ott barbárok, és a világ civilizációjának Amerika a védelmezője.
A Huntingtontól idézett kilencvenhármas arányok megállapítása után Brzezinski is szót kért: „Amerika társadalma növekvő mértékben multikulturális vonásokat vesz fel, és a valóban súlyos és közvetlen külső fenyegetés esetén kívül nehéz konszenzust kialakítani külpolitikai kérdésekben.”
Ez a „külső fenyegetés” első körvonalazása.
Az egyetlen világhatalom című könyvében pedig már ezt olvasni: „Nyugat-Európa, és növekvő mértékben Kelet-Európa, messzemenően Amerika védnöksége alatt maradnak”, és ugyanitt emlegeti, hogy a hűbérességre és az adókötelességre egy adott órában emlékeztetni lehet őket.
Elővehetjük a félretett húst…
Föltesszük a kérdést, kik utaznak Gyurcsány Ferenc és Kuncze Gábor személyében Amerikába? Két hűbéres. Nem azért azok, mert visznek valamit. Az maszlag. Álca. Ők hozni fognak. Itthon rosszul mennek a dolgok, és a Magyar Gárda gyönge ellenségkép, ennél erősebb kell. És Tom Lantos meg fogja mondani, mi legyen az. Hamar kiderül: a miniszterelnök február 18-án beágyazza országértékelő beszédébe.

Február 5., kedd
A kitüntető látogatás Amerikába elmarad. Lantos nincs jól. Világos és érthető indok. Ám ez nem változtat azon, amit tegnap megfogalmaztam. Két hűbéres indult volna útnak, tanácsért. Miből gondolom? Mert cáfolták. A hazudós szóvivő. Bármit mond, legtöbbször kiderül, hogy az ellenkezője igaz.

Február 6., szerda
Azt hiszem, a Magyar Köztársaságnak csuda jól jött, hogy „feloldódtak” a határok (az unió kék vizében – mi mindenre jók a klasszikus szavak!), s immár nem tudni, hogy például az a romos kísértetház Parassapusztánál, a 2-es főút mellett a szlovákok múltimádatát jelzi, vagy a magyarok terjesztik ki odáig a pazar ötletű romkocsmák hálózatát.
A ház nem páratlan.
Van ikertestvére az esztergomi oldalon. Téglaépítmény a hídról lejövet. Ház lehetett valamikor, de más funkciót kapott. Faiskolaként szolgál. Aki abszolút edzett csemetére vágyik, oda menjen, biztos hozzájut egyhez. Eddig a téglafal tetején nődögéltek, és tiszta sor, hogy megélnek majd aszfalthasadékban, a tönkretett pesti zsidó negyed megmaradt falain, de képes zöldellni a halálra ítélt vasútvonalak sínpárjai közt is. Sajnos a Duna egyértelművé teszi a „ház” hovatartozását, bár ki tudja. Slota úr, ha így haladnak a dolgok, minősítheti ősszlovák építménynek akár.
És hogy el ne felejtsem: a Szalka felől érkező autósokat az út részesíti izgalomban. Átgurulva az Ipoly-hídon, az előttük álló útszakasz Letkésen a Dakar-ralit idézi. A szervezők fontolgatták, arra forduljon-e a mezőny, mármint ezé a magyarosch Dakaré, de túl veszélyesnek tartották.