Racka és tarpán

A magyarok nagy ősfoglalkozása című könyvében Herman Ottó tarka képet festett honfoglaló eleink pásztorkodó életformájáról. Szokása szerint akkurátusan összeszedte a rendelkezésre álló adatokat, majd képzeletével kiszínezve élénk és romantikus hangulatú tablót kanyarított ezekből. Jórészt az ő kezdeményezése nyomán vizsgálta az 1959-ben elhunyt Hankó Béla azokat az állatfajtákat, amelyeket a honfoglaló magyarok részben Ázsiából hoztak magukkal, részben a Kárpát-medencében találtak, illetve már itt tenyésztettek ki, s amelyek némelyike mind a mai napig fellelhető.
Szerinte a korabeli magyarok lovai „aránylag széles homlokú, kis és száraz fejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos inú, átlagban csak 1,40 m magasságú állatok voltak, melyek főleg vágtatva jártak. Istállót soha nem láttak, hideget, meleget, esőt és szélvihart egyaránt jól tűrtek. Ritkán feküdtek, állva aludtak. Félvad ménesekben tartották őket. Fekete sörényük lobogott a szélben. Színük sokféle volt, de jó részük egérszínű, illetve patkányszőrű lehetett…” Hankó vitába szállt az osztrák Antoniusszal, aki szerint a magyarok taki típusú telivér lovakkal (Przewalski-ló) érkeztek a Kárpát-medencébe. Korabeli sírokban talált lókoponyákat vizsgálva kimutatta, hogy ez az állat inkább a nagy és nemesebb fejű tarpán lehetett. Az osztrák elfogadta az érveket, végül abban is megegyeztek, hogy e lónak őse „a jégkorszakban kihalt szibériai vadló lehetett”.
A mai napig fennmaradt szürke marha közvetlen őse az őstulok volt. Hatalmas termetű, szívós vad, amely a középkorban pusztult ki a Kárpát-medencéből. Színe inkább sötét, mint világos, ahogy az a „kormos” bikákon ma is átüt. A ridegen tartott szürke marha, amely a farkasfalkáktól is képes volt megvédeni magát, valaha sokkal elterjedtebb volt, mint manapság, amikor csak „génbankok” őrzik. Sokat kibírt. Hankó elmondja, hogy amikor a marhavész ezerszám pusztította ki a pirostarkákat, az őstulok leszármazottja nem kapta el a szörnyű kórt, még ott sem, ahol a pirostarkák közvetlen közelében élt.
Változatos képet mutat a hajdani sertéstartás. Az avar korban tartott apró, izmos nyakú, hízásra hajlamos házi sertés számtalan csontmaradványa nyomán Hankó úgy sejti, ezekből formálódhattak a sík vidéki mangalicák. Mára nem maradtak fenn, ahogy sajnos kipusztult a hajdan híres bakonyi és szalontai sertés, ugyanúgy, ahogy a siska, a Dél-Dunántúlon tartott „turmezei disznó” meg az Alföld mocsaras berkeiben félvadon élő fekete „réti disznó” is.
A honfoglalók a tyúkokat szekéren tartott és vesszőből font kasokban szállították magukkal. Ezek a „parlagi tyúkok” a dél-ázsiai bankiva közvetlen leszármazottai voltak. Aprók, mindössze háromnegyed kilósak, veresbarnák és szívósak. Jellegzetes a kakasok „zsandártoll”-farokdísze.
Hankó, akinek egyik-másik tételét ma már vitatják a történészek, úgy gondolja: az ősi magyar juhfaj az „egyenes állású”, pödrött szarvú racka volt. Ezt sokáig a Kréta szigetén tartott juhfélék leszármazottjának hitték, ma valószínűbbnek tartják, hogy az ázsiai pusztai juhtól ered.
A kutató szellemes kifejezésével élve: „az állatok háziasítását a kutya találta fel”. Őse a farkas meg a sakál. Ami pedig a honfoglalók kutyáit illeti, ezek közül – miként az köztudomású – ősi eredetű a nyájakat őrző komondor, a nálánál magasabb kuvasz, valamint a komondorszerű, ám annál jóval apróbb puli. Már a Kárpát-medencében alakult ki az idegen pásztorok által behozott spicc és a puli keresztezéséből a mára önálló fajként jegyzett, kecses és eleven pumi, valamint ennek és a spiccnek leszármazottja, a mudi.