Szoruló hurok

Hadúrból elnök
Shakespeare-i történet: a lázadóból elnök lesz, akinek egykori szövetségesei számtalanszor megpróbálják letaszítani a „trónról” a diktátort. Előbb vagy utóbb úgyis sikerül nekik. Valószínűleg ez a sors vár Idriss Déby Itnóra is, bármennyi puccskísérletet és lázadást élt túl. Tizennyolc éve irányítja ezt az óriási területű államot, amely a föld legszegényebb tíz országa közé tartozik. Tizennyolc esztendő sok idő.
Az 55 esztendős Déby északkeleti muzulmán családból származik. Érettségivel a zsebében jelentkezett tiszti iskolára, kiküldték Franciaországba, pilótaként tért haza. Támogatta Hissčne Habré hatalomátvételét 1982-ben, aki ezért magas katonai rangot adott neki. Aztán három év múlva mégis jobbnak látta ezt a parancsnokot minél távolabb tudni az országtól, visszaküldte Párizsba, hogy folytassa tovább katonai tanulmányait. Hazatérve Déby az elnök katonai tanácsadója lett, ám 1989-ben azzal vádolták meg, hogy puccsot szervezett Habré ellen. Déby menekülőre fogta, és északon megalakította saját hadseregét, amely 1990 végén átvette a hatalmat N’Djamenában. A hadúr az egyenruháját öltönyre változtatta, és 1996-ban az első többpárti és általános választásokon elnökké választották. 2001-ben megismételte a sikert.
Rá két évre jelentős esemény történt Csád történetében: felépült az a kőolajvezeték, amely a dél-csádi Dobából Kamerunon át több mint ezer kilométeren vezet Kribi kikötőéig. A koldusszegény ország kőolajexportőrré vált, és megcsillant a lassú felemelkedés reménye. Ám a lakosság mit sem érzett a napi 200 ezer hordó olaj árbevételéből. A háborúhoz, még ha nem hadüzenettel kezdődik is, Montecuccoli óta jól tudjuk, hogy mi kell. A befolyt öszszeget fegyverkezésre költötték, de azért jutott egy-két állami tisztviselő zsebébe is. A nemzetközi pénzügyi szervezetek figyelmeztetései leperegtek az ekkor már beteg elnökről. Három éve kezdődött a hullámvölgy, amikor az államfőhöz közel állók is kezdték elhagyni a süllyedő hajót. Legalább öt puccskísérletet átvészelt, látott már lázadókat máskor is N’Djamenában. Az egyre inkább diktátorként viselkedő Idriss Déby a maga korábbi ígéretét sem tartotta be, s 2004-ben alkotmányt módosított, amellyel akár élete végéig kormányozhatná Csádot.

Több mint 800 kilométert tettek meg a csádi felkelők a múlt héten, mígnem elérték a hatalom jelképének számító fővárost, a 700 ezer lakosú N’Djamenát. Kik ők, honnan jöttek, mi a céljuk, mekkora erőt képviselnek? Csádban megszokott, hogy az aktuális lázadók egykoron harcostársai voltak az éppen hatalmon lévő elnöknek. Idriss Déby Itno sem kerülhette el ezt a sorsot. Korábban ő volt az egyik legfőbb szövetségese Hissčne Habré államfőnek, akitől elorozta a hatalmat.
Most Déby ellen szervezkednek az „árulók”. Az ő bűnlajstroma is hasonló a 18 évvel ezelőtt eltávolított Habrééhoz: korrupció, az állami javak eltulajdonítása, választási csalás, az emberi jogok megsértése, hogy csak a legsúlyosabbakat vegyük számba. A lázadók vezetői is hasonló körből kerültek ki, van köztük volt magas rangú katona, miniszter és még egy családtag is. A felkelők székhelye Szudán, valahol a dárfúri tartomány sivatagos részén található a táboruk.
Kartúmban, Szudán fővárosában váltig állítják, hogy semmi közük sincs a csádi felkeléshez, ez a szomszédos ország belügye. Másfelől viszont olyan hírek érkeznek, hogy évek óta a szudáni vezetés tartja fenn a sok ezer csádi felkelőt: táplálja őket, fegyverrel, lőszerrel, gépkocsikkal látja el a lázadókat. Csád is megtesz mindent a szudáni fegyveres ellenzék támogatásáért, úgyhogy nincs is diplomáciai kapcsolat a két ország között. A szudáni vezetőség már régen egyesíteni akarta a különböző – egymással is rivalizáló – csádi ellenzékieket. Ha a frakciók összevonják külön-külön jelentéktelen erőiket, akkor Kartúm is növelni fogja a segítséget – hangzott el az ígéret.
Tavaly év végén ez sikerült is, bár csupán egyetlen közös cél miatt tudtak felülkerekedni nézeteltéréseiken: ez Idriss Déby eltávolítása a csádi hatalom éléről. Három fegyveres csoport egyesült a Demokrácia és Fejlődés Erőinek Szövetségében, amelyet 2006-ban hozott létre Mahamat Nurri tábornok, aki 2000 után hadügyminiszterként működött Déby elnök mellett. A másik jelentős erő az RFC (a Változás Erőinek Tömörülése), vezetője az elnökkel családi kapcsolatban lévő Timan Erdimi. A fiatalember Déby lányát vette el, így került be a hatalom köreibe, és a kőolajipari miniszterségig vitte. Ikertestvére, Tom is kiérdemelt Déby alatt miniszterséget, ő a gyapotügyeket irányította. Az RFC-t 2005 vége óta vezetik. Csakúgy, mint az elnök, ők is a tízmillió lakosú Csád zagava nemzetségéhez tartoznak, amely demográfiailag kisebbségben van az országban, mégis aránytalanul nagy számban vesz részt a hatalmas állam irányításában. Az Erdimi testvérek azzal vádolják Déby elnököt, hogy elhanyagolja a zagaváknak azt a csoportját, amely a határ túlsó oldalán, a szudáni Dárfúrban él, és célpontja az eddig legalább kétszázezer halottat számláló népirtásnak.
A szövetséghez csatlakozott utolsó lázadó csoport nagyrészt Csád arab lakosságából került ki. Két évvel ezelőtt volt már hasonló egyesülés, ám az rövid idő alatt darabokra hullt. A három csoport tavaly októberben Líbiában békét kötött a csádi hatalommal, ám a remények egy hónap alatt köddé váltak.
A Dárfúrból elindult gépkocsioszlopok öt nap alatt villámháborús sebességgel érték el a csádi fővárost, s a hatalom szívéig, az elnöki palotáig nyomultak. Fő fegyverük a pick-upra, a nyitott kisteherautóra szerelt nehézgéppuska, állítólag háromszáz ilyen járművel robogtak át a sivatagon. Embereik száma néhány ezer fő, de megfigyelők szerint a háromezret nem haladta meg a N’Djamena felé tartók száma. Déby elnök, akinek kimentésére a nyugati hatalmak már a hét végén gondoltak, maga irányította a védekezést, s végül sikeresen megvédte a dezertálások miatt igencsak megcsappant „seregeivel” az elnöki palotát és saját életét. A lázadók kétnapos ostrom után visszavonultak, mondván, időt hagynak a polgári lakosságnak a távozásra. Valójában nem bírták egy rohammal távozásra kényszeríteni az államfőt, csapataik kimerültek. Állítólag a lázadók 1500 fős erősítése közeledik N’Djamenához, fő utánpótlási bázisuk azonban majd ezer kilométerre van keletre.
És még valamivel nem számoltak a felkelők: a rendkívüli diplomáciai nyomással, amelyet vezetőiknek ki kellett állniuk. Az ENSZ-től az Afrikai Unión át a térségben fegyveres erővel is jelen lévő Franciaországig mind kijelentette, hogy nem fogja elismerni a lázadókat az ország vezetőiként. A Biztonsági Tanács kedden példás gyorsasággal megszavazott egy ajánlást, amely felhatalmazza Franciaországot a csádi törvényes rend védelmezésére. Ez azt jelenti, hogy Párizs, amelyet egy 1976-os katonai védelmi egyezmény köt Csádhoz (de ez csupán külső erő támadásakor érvényes), katonailag is beavatkozhat a testvérháborúba.
Most már egyértelmű nemzetközi felhatalmazással is rendelkeznek a francia katonák arra, hogy megvédjék a n’djamenai kormányt. Enélkül igen nehéz helyzetbe került volna Franciaország, ugyanis csak saját állampolgárait és külföldieket menthetett volna ki az övezetből: a polgárháborús harcokban semlegesnek kellett volna maradnia. A csaknem 1500 francia idegenlégiós egység csupán saját bázisát, repülőterét védelmezhette volna. Kedden a felkelők elfogadták az azonnali tűzszünetet, ám most ezt a kormány utasította el.
Miért ezekben a napokban indították meg támadásukat a lázadók, és miért ezt az időpontot sugallhatták szudáni támogatóik? Ezen a héten kellett volna megérkeznie a csádi–szudáni határra az Európai Unió béketeremtő erőinek, az Eufornak. Háromezer-hétszáz fegyveres, köztük kétezer-egyszáz francia, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy megvédjék az oda menekülő civileket a határon átcsapó erőszakos dárfúri cselekményektől, és humanitárius segítséget nyújtsanak a rászorulóknak. Kartúmban jól kigondolták, hogy miként lehet megtorpedózni a csapatok érkezését: polgárháborús állapotokat kell teremteni a szomszédos országban, így aligha lesz egyetlen európai állam, amelyik békefenntartókat vezényelne a térségbe. Ezáltal újabb késést kell elkönyvelniük a nemzetközi szervezeteknek a békefenntartók telepítésében, arról nem is szólva, hogy fél évvel az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata után hol tart a magába Dárfúrba küldendő 20 ezer fős afrikai csapatok megszervezése.
Az új párizsi vezetésnek, élén Nicolas Sarkozyvel, fejtörésre adott okot a csádi helyzet. A francia diplomácia kiemelt figyelmet fordított a dárfúri népirtás megoldására, nem véletlen, hogy az Eufor-erők – lelkes jelentkezők híján – több mint a felét francia katonák adják. Az új Afrika-politikát nagy dérrel-dúrral meghirdető elnök számára világos volt, hogy eljött a puding próbájának pillanata. Ha ENSZ-határozat híján beavatkozik a csádi testvérharcba, csak politikai maszlag lesz az „új politikából”. Minden maradt a régiben – legyinthetnének a megfigyelők. De ha nem lépnek közbe, hogy megmentsék egy valóban korrupt elnök hatalmát, akkor Szudán-barát erők ragadják magukhoz az irányítást, amelyet nem akar Franciaország és még jó pár állam a világon. A Biztonsági Tanács keddi döntése mindenesetre lazította azt a diplomáciai-politikai hurkot, amelyet Párizs már-már a nyakán érzett.