Úszó konyhák

Thaiföld híres és népszerű szigetein változatlanul beszédtéma a cunami, jóllehet a pusztításnak már nincs semmi nyoma. Három év elegendő volt az újjáéledéshez és az újjáépítéshez. A szigetektől távol, az ország fővárosában, Bangkokban viszont már senki sem beszél a szökőárról, a metropolis mindennapi életét éli.

Nevezetes helyek Bangkok csatornáin az úszó vagy vízi piacok, de a legnagyobbhoz 104 kilométert kell utaznunk. Az élmény azonban kárpótol a fáradságért. A helység – Damnoen Saduak – a régi korokat idézi. Az árusok, az indigókék ruhát viselő nők fából készült kenukon kínálják portékáikat, fejükön széles karimájú szalmakalap. Természetesen a vásárlók is kenukon közlekednek. Csak kapkodom a fejemet jobbra-balra, és nem tudom, hogy mire figyeljek. Mindenre ugyanis lehetetlen. Közben még egy szép kosarat is venni kellene vásárfiának. Hamar megtanulom, hogy a könyököm ne lógjon ki oldalt a kenuból, mert pillanatok alatt felsérti egy másik. Arról nem beszélve, hogy ha izgek-mozgok, könnyen a vízben találhatom magamat. Egy szembejövő kenu orrában egy turista filmezi a látottakat. Fél térden, átszellemülten rögzíti az árusokat, akik a roskadásig megrakott kenukban temérdek tarka gyümölcsöt és zöldséget árulnak. Meg roston puhára sütött és csiliszósszal ízesített kebabot, a kalapok, a legyezők, a kosarak, az állatfigurák és a megszámlálhatatlan egyéb árucikk mellett. A vízen sütnek-főznek, illatfelhőkben utazunk árustól árusig, és legszívesebben megízlelnénk mindent – a rosszullétig. Az étkezés és a látvány két olyan élvezet, amelyek közül az elsőt mi emésztjük meg, a másik pedig olykor minket.
Egy helyütt nagy betűkkel írta ki az árus a gyümölcskupachoz: „durian”. Így talán jobban megveszik a ringlóhoz hasonló, tüskés héjú gyümölcsök királynőjét. Látásból nem mindig ismerik fel. A durianról jut eszembe: nemrégiben egy idősebb tanárember járta végig a budafoki piacot a csemetéivel. Rámutatott egyik-másik gyümölcsre, zöldségre, és az apró nebulóknak rá kellett vágniuk a nevüket. Áldásos pedagógiai ötlet. Alighanem bajban lenne az európai vagy az amerikai utas, ha a thaiföldi piacon meg kellene neveznie a citromfüvet, a keserű dinnyét, a tarógyökeret; a longant, azaz a „sárkányszemet”, az édes grépfrútfajta pamelót, a kis vörösesbarna barackfélét, a rambehet, a piros színű, zöld, szőrös rombutánt, amelynek a belsejében lévő fehér „hús” nagyon ízletes; az illatos rózsaalmát; a kis tojás alakú, édes, de büdös sapodillát; valamint az édes vagy savanyú tamarindot. És akkor még csak a gyümölcsök és a zöldségfélék néhány fajtáját említettem.
Nincs menekvés. Aki egyszer erre az úszó piacra ellátogat, többet megtud a thaiföldi konyhaművészetről, mintha könyveken rágná magát keresztül. Ugyanakkor visszalép évszázadokkal a múltba. De hát az ember egyik vágya éppen az, hogy megismerje a múltat, és fogalma legyen a jövőről. Ami a thaiföldi piacot illeti, ebbe most belekóstolhat. Az angolok hamar rájöttek, hogy az időjárás eszményi és kimeríthetetlen beszélgetési tárgy. A thai emberek nem foglalkoznak az időjárással. A cunamival is csak a szigeteken. A látszat az, hogy három év múltával Bangkokig nem ér el az emléke sem. Előbb terelődik a szó a konyhára, mint az időjárásra vagy a cunamira. Az úszó piac az a hely, ahol csak az evés részegítő örömével foglalkozik az ember. Ergo: boldog.
A tízmilliós Bangkok közlekedési dugóiról értekeztek már eleget, nehéz bármit is hozzátenni. Talán csak azt, hogy elég türelmesen viselik. Több mint kétezer év telt el azóta, hogy a növekvő forgalom zsúfoltsága arra késztette Julius Caesart, hogy a nappali órákra mindennemű kerekes járművet kitiltson Rómából – és a helyzet némileg rosszabbodott Kr. e. 46 óta. Ha az autók így folytatják városi elterjedésüket, kénytelenek lesznek az építészek az összes épületet cölöpökre helyezni. Persze az sem biztos, hogy ez megoldja a problémát. Mindenesetre Bangkokban a metrót egy hosszú, az egész várost átszelő viaduktszerű magaslatra, a város fölé helyezték. Modern, tiszta, átlátható, jó megoldás. A. C. Clarke írja A jövő körvonalai című könyvében az autóról: „Pártatlanul nézve, hihetetlen egy szerkezet, amelyet semmiféle egészséges társadalom nem tűrne meg. (Bangkokban is nagyon büdös van – K. A.) Ha 1900 előtt valaki láthatta volna hétfő reggel vagy péntek este a modern nagyvárosokhoz vezető utakat, azt hihette volna, hogy a pokolban van – és nem is tévedett volna nagyot.”
Hosszú idő óta a legfrappánsabb plakátot a thai fővárosban láttam. Egy fiatal férfi hosszan kiölti a nyelvét a szemlélőre, és a nyelvére ráfestették az angol zászló színeit, a piros keresztek között a kék mezőket. A plakát óriási, az egyik metróállomás oldalfalán figyeltem fel rá. Az olvasható rajta, amit a látvány is kifejez: „Itt beszélnek angolul.” Talán nem is kellene hozzá magyarázat. Önkéntelenül Einstein híres kinyújtott nyelvének fényképe villan elő. Lehet, hogy ez ihlette meg a tervezőket? Teljesen mindegy. A plakátot észre kell venni, ami a műfaj célja is. Nota bene: Thaiföldön az ember azt érzi, hogy kétnyelvű országban jár, mert az angolt a legkisebb étteremben is megértik, a taxisok angolul válaszolnak az utas kérdéseire, és a legfontosabb közlendők, tájékoztatók angolul is olvashatók. Egy nép felismerte, hogy az angol madárnyelv, amely átrepíti a világ összes országába, de ami ennél is fontosabb: felkészülten vár minden „madarat”.
Megragadta a fantáziámat egy másik lehetőség. Álltam az Amari hotel előtt, és várakoztam. Mellettem két középkorú hölgy topogott. Egyszer csak megjelent két motorkerékpáros, felhajtották a hátsó üléseiket, ahonnan egy-egy bukósisak került elő. A két hölgy felvette a bukósisakokat, rápattantak a motorokra, és már füstöltek is el a kocsik között. A motoros taxinak megvan az az előnye, hogy sokkal olcsóbb, mint az autótaxi, jóllehet Bangkokban az sem drága. A híres üdülőhelyre, a Bangkoktól 150 kilométerre fekvő Pattayába például 15 euróért elviszi a taxis az utast, és a repülőtéren még verekednek is a kegyeiért.
Apropó, Pattaya. Mint ismeretes, Thaiföld szent állata az elefánt. A város központjától egyórányira, az 1979-ben megnyitott botanikus kertben nemcsak a mesés növények kápráztatják el az idegent, hanem az elefántok bemutatója is: ezek a szelíd és kedves állatok kosárlabdáznak, futballoznak, festenek – megdöbbentő módon barna fatörzset és zöld lombokat –, bicikliznek, nem lépnek rá a földön fekvő emberre, úgyhogy az ember csak ámuldozik ekkora okosság láttán.
Vajon mekkora az okosság ára? Bálint György Az állatok dicsérete című könyvecskéjében lehangoló módon ír erről: „Nincs szánalmasabb és megszégyenítőbb, mint a lelki beteg, szelíd vadállat, amint két lábra áll a porondon, és kínos erőlködéssel, beléje vert fegyelemmel utánoz emberi mozdulatokat. Valami siratni való kiszolgáltatottság és reménytelenség van az ilyen elefánt apró szemében és széles pálmalevelében.”
Ha el tudjuk ezt felejteni, jól szórakozunk. Mindenesetre jobban, mint a transzvesztitashow műsorán. Amelynek a végén a hölgy urak az utcán találkoznak a közönséggel. Hiába, olykor a látvány is megfekheti a gyomrot.
Bangkok legkáprázatosabb műemléke a királyi palota épületegyüttese az óváros szívében. A Chakri-dinasztia egymást követő uralkodói építették, megkoronázván elődeik alkotásait. Palotái és templomai kétszáz év építészetének jegyeit hordozzák. Itt található a legjobban tisztelt Buddha-ábrázolás, a smaragd-Buddha, amelyre Thaiföld északi részén évszázadokkal ezelőtt bukkantak rá, amikor villámcsapás ért egy régi pagodát. Ennek a törékeny, 75 centiméter magas figurának mindennél nagyobb természeti erőt tulajdonítanak. Amíg a smaragd-Buddha Thaiföldön marad – mondják –, a királyság megőrzi szabadságát.
Némely író csak úgy tud dolgozni, hogy közben hangosan beszél magában. Ez olyan, mint valami bájolás, hallani kell a gondolatokat. A királyi palota arannyal futtatott falai és tornyai között is lehetetlen másként feldolgozni, amit lát és átél az ember. Miért szép és lenyűgöző?… Tessék megnézni – ha tehetik.
Kicsi, átlagos étterem a királyi palota mellett. A sok arany után ugyanis le kell ülni, meg kell pihenni. Ami a magyar szem számára meglepő: a korábbi uralkodók egyikének-másikának a fényképe a falon. Például V. Rámáé (1868–1910). Neki tulajdonítják – Thaiföld talán legnagyobb királyának –, hogy bevezette az országot a modern világba. Látható még Taksin király 1768-ból, aki kiűzte a burmaiakat. De ugyanígy ott van a jelenlegi uralkodó, IX. Ráma király fényképe is. Az ő fényképével egyébként tele van minden város Thaiföldön. A városok belső útjain százméterenként láthatjuk, amint ünnepi ruhájában szalutál és mosolyog, másutt filmfelvételeket készít, vagy a feleségével üdvözli az alattvalókat. Számunkra szokatlan. Nekik természetes.
Elképzelem, mi lenne, ha egyik-másik hazai vendéglőben Mátyás király, Rákóczi vagy Kossuth Lajos képe díszítené a falat. Megkapná a tulajdonos, hogy nacionalista és szélsőséges.
Egészségesnek azt a társadalmat minősítjük, amelyik nem tudja, hogy beteg.
A 82 éves Jodthong Tabtewmai író és újságíró Bangkok egyik csendes zugában, a felhőkarcolóktól távol tölti öreg napjait. Háza könyvtárnak is beillene, mert lényegében csak könyv van benne. Polcain a világtörténelem nevezetes alakjainak életrajza ugyanúgy megtalálható, mint a különböző tudományágak alapművei a csillagászattól a társadalomtudományokig.
Nemrégiben egyik írásomhoz kerestem hazai boltjainkban Metternichről szóló könyvet, de nem találtam megfelelőt. S ahogy a világ e távoli pontján a könyvek gerincén lévő neveket és címeket olvasgattam, egyszer csak a szemembe ötlött egy név: Metternich neve. Vastag, angol könyv bukott elő az osztrák államférfiról, aki a napóleoni időkben az osztrák külpolitika irányítója volt. Mellette ott volt a polcon a Sztálin, Churchill vagy éppen Roosevelt életét ismertető kötet is, egyszóval egy nemzetközi hírű újságíró otthonában jártam, aki sokáig országa követe volt a nemzetközi békekonferenciákon. Egyébként több könyv írója is. Amiért aztán különösképpen felfigyeltek rá, annak az a magyarázata, hogy a vietnami háború idején éles hangú cikkben ítélte el az amerikaiakat, akiknek egyik támaszpontja Thaiföld volt. Innen szálltak fel a gépek bevetésre. Tabtewmait rögtön meghívták Moszkvába is, az oroszok azt sem tudták, mit csináljanak vele, és megkérdezték, mint az aranyhal a szegény embert, hogy mi lenne a legnagyobb kívánsága. A thaiföldi újságíró azt mondta, hogy szeretné, ha a lánya a Szovjetunióban járhatna egyetemre. Így került a család sarja Kijevbe, és töltött el ott hét évet, hogy végül diplomát szerezhessen. Lám, egyetlen cikk is milyen sorsfordító lehet az ember életében. Tabtewmai a világ sok országában megfordult. Egy nagy országba azonban nem jutott el: az Egyesült Államokba. Igaz, oda nem is hívták.
Vége