Vörös e-moll, sárga g-moll

Húzza, nyűvi, elhegedüli, de a kategóriákhoz hűtlen. Minden, ami ő, benne van egy hegedűben. Felkérték, hát tett egy kitérőt: főszerepet alakít Mundruczó Kornél filmszemlefődíjas alkotásában, a Deltában, és a film szintén legjobbnak ítélt zenéjét is ő jegyzi. Neki utóbbi fontosabb, miként az is, hogy holnap este neves vendégzenészekkel nagy koncertet ad a Művészetek Palotájában. Lajkó Félixszel a filmbemutató előtt beszélgettünk.

A Delta főszerepét színészi rutin nélkül kellett megformálnia. Kedvet kapott a filmezéshez?
– Jó kaland volt, semmi több. Nem az én világom. A film tökéletességre törekszik. Nekem hiányzik belőle az a kockázat, amit akár egy hangfelvétel jelent. Mundruczó Kornéllal már a legelején megegyeztünk, hogy ez az ő filmje, az történik, amit mond. Ettől függetlenül elfogadta, ha valamiről úgy éreztem, nem tudom megcsinálni az elképzelései szerint. Nem volt gond magával a forgatással, de végig lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy nem azt csinálom, amit kellene. Hiányzott, hogy nem játszhatok. Kicsit enyhített a hiányérzeten az a néhány nap, amíg a film zenéjén dolgoztam. Mundruczó már a forgatás elején kért tőlem néhány ötletet. Bejöttek neki, így egy kórusos témát kivéve én írtam és játszottam fel a film teljes zenei anyagát.
– Mintha épp egy korszak lezárása után jött volna a felkérés. 2007-es albumára korábbi fellépései anyagából válogatott…
– Igen, a Remény összegző volt abban az értelemben is, hogy nem tervezek több lemezt. A jövőben mindent az internetről lehet majd letölteni. Tetszik vagy nem, ez a jövő. Most sem tudom elképzelni, mi lehet jobb annál, mint amikor az ember feltesz egy fekete bakelitet, és mielőtt a zene megszólal, hallgatja az elején azt a néhány másodpercnyi sercegést. A csiszolatlanság szerintem része a zenének. A húszas évek hegedűseit vagy régi román lemezeken erdélyi népzenét ma is bakelitről hallgatok.
– A bőgőse hosszú ideig húzta a zenekarban, egy ideje mégsem látni, Dresch Mihály pedig, bár nem állandó tag, gyakori vendég a koncerteken…
– Kurina Ferenccel jó tíz évet lehúztunk együtt. Több helyen játszik, nekem meg közbejött a filmezés, így egy idő után nehéz volt öszszeegyeztetni a közös fellépéseket. Dresch Mihály nagyon jól improvizál, szeretek vele játszani. Próbálni persze kell, de fele-fele arányban találjuk ki előre, mi hangzik majd el, és mi az, ami a helyszínen dől el rögtönzéssel. A Művészetek Palotájában biztosan játszunk a színházi előadásokhoz írt zenéimből, húzunk majd gyimesi népzenét, aztán persze szép, dallamos Dresch-zenét és szólókat. Legszívesebben amúgy inkább olyan helyen játszanék, ahol szabadon tudnak mozogni az emberek, nem kell ülniük, és erősítés sincs. Egy lepadlózott vidéki művelődési ház, az lenne az igazi.
– Van olyan fellépés, amelyikre szívesen emlékszik?
– Egy koncert előtti késő délutánon történt. A Dresch Quartettel játszottunk egy dél-olaszországi faluban, még volt idő a beállásig. A többiek lefeküdtek aludni, én meg kimentem a faluba, leültem egy kőkerítés tetejére, és elkezdtem játszani. Egyszer csak azt láttam, hogy elindul egy tehéncsorda, és a hegedűszó irányába tart. Amikor már teljesen körbevettek, megijedtem, de nem mertem abbahagyni, nehogy megsértődjenek. Aztán eszembe jutott, hogy még a végén lekésem a beállást, szép lassan abbahagytam, és kiverekedtem magam közülük. Amikor visszanéztem, azt láttam, hogy néznek utánam, még csak nem is kérődznek.
– Kérdezgetéssel nem mentek volna semmire… Köztudomásúan szűkszavú, ha magáról kell beszélnie.
– Igyekszem kerülni a pillanatnyi igazságokat. Valószínűleg egy év múlva már mást gondolnék magamról, a zenémről. Vannak persze állandó dolgok. A fejemben minden hangnak, hangnemnek megvan a színe; a g-moll sötétebb, sárgás, az e-moll vörös, a C-dúr fekete-fehér, de mindegyik több szín változó keveréke. Mindig a hangzások keverése érdekel. Ez fogott meg a mezőségi népzenében, a rockban és a bluesban is.
– Kapott olyan kritikát, amelyikről úgy érezte, rátapintott a lényegére?
– Nem foglalkozom ilyesmivel. Ha odakerülök, olvasok kritikát, de csak ritkán kerülök oda. Nincs azzal baj, ha valaki a zenében igyekszik meglátni saját magát, sőt fontos, hogy aki eljön egy koncertre, magáénak is érezze, amit hall, de ettől még nem kell minden kritikától hanyatt vágódni. Akárkivel szívesen beszélgetek, és ami kell, az be is épül.
– Sokan éppen azért bírálják, mert a színpadon mintha bezárkózna, és nem lenne fontos önnek a közönség visszajelzése.
– Nem szoktam azon gondolkodni, hogy vajon ki mit és hogyan ért meg a zenémből. Koncert közben az a lényeg, hogy technikailag ne legyen hiba a hangzásban, idő sem marad azon töprengeni, tetszik-e, amit játszom. Ha volt legalább egy szám, amiért valaki úgy érzi, érdemes volt meghallgatni, nekem az már elég.
– 2005-ben csillagot neveztek el önről, és átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Fontosak az elismerések?
– Inkább érdekesek. Furcsa nekem, hogy vannak emberek, akik díjakat ítélnek oda másoknak. Jólesik persze, de nem azzal a tudattal kelek fel reggel, hogy nekem van egy tisztikeresztem. A csillagot pedig, gyanítom, hogy egy magánszemély kezdeményezésére nevezték el rólam, és messze nem olyan fontos, mint amilyen hangzatos.
– Mi az, ami igazán fontos?
– Az, hogy szép zenét játsszak, szórakoztassam az embereket, és kihozzak magamból valamit, ami őszinte. Ez talán a legnehezebb. Annyi minden történik, hogy nehéz megfejteni, mi az, ami őszinte, és mi az, ami annak látszik. Nem törekszem életműre. Olyan hangulatokat szeretnék közvetíteni, amelyekben úgy érzem, jó és érdemes élni.