A politika nem való a színházba

Miközben Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház nemrégiben kinevezett igazgatója szerződéseket hosszabbít és bont új munkahelyén, március 1-jéig hivatalosan a Bárka Színház igazgatója is. Utódjával, Seress Zoltánnal ezért a büfé melletti apró raktárhelyiségben beszélgettünk a teátrum múltjáról és jövőjéről.

Miért önt ajánlotta az önkormányzatnak Alföldi Róbert saját utódjául?
– Azt mondta, én voltam itt a „szakszervezetis”, ami valójában azt jelenti, hogy integratív személyiségnek tart. Igazából nem a poszt vagy a rang motivál, inkább az elképzeléseimet szeretném megvalósítani. Az a vágyam, hogy a 14–20 éves generáció ideszokjon. De ne csak az előadásokra járjon, hanem egyébként is szeresse ezt a helyet.
– Ez nagyon fiatal korosztály, majdnem gyerekkorú. Nem egyszerű megragadni a figyelmüket.
– Igen, de negyveneseket már nagyon nehéz rávenni, hogy pont ide járjanak színházba. Szeretném kinevelni a közönséget, és ennek tudatos, jól felépített stratégiának kell lenni. Meg is vannak az elképzeléseim. A zenés színháznak nagy híve vagyok, és törekedni fogok arra, hogy itt is legyenek élő zenés előadások. Emellett angliai példát követve szeretnék középiskolásoknak drámaíró versenyt hirdetni, és a jó műveket bemutatni. Azt is tervezem, hogy a színművészeti egyetemmel együttműködünk, illetve azt, hogy kidolgozunk olyan produkciókat, amelyeket középiskolákba utaztatunk.
– A Bárka az utóbbi két évben markánsan Alföldi Róbert színháza volt. Nem tart attól, hogy a közönség elpártol a teátrumtól?
– Egyértelmű, hogy az előttünk álló két évet másfajta ízlés határozza meg, ami persze nemcsak az enyém, hanem többünké. Van sok olyan dolog, amiről Alföldivel hasonlóképpen gondolkodunk. Ő is fontosnak tartotta a zenés színházat, és én is kortárs műveket szeretnék bemutatni. De én azt is szeretném, ha minden évben megjelenne itt egy-két fiatal külföldi alkotó. Az orosz, a román, a lengyel színházi kultúra egészen kiváló. Nem feltétlenül a Nyugat felé forduló divatot, hanem az igalmas, jó módszereket kell követni. Mint a gyereknevelésben: lehet, hogy nem divat, és lehet, hogy konzervatív módszer, de ha kellő időben rácsapunk a gyerek kezére, hatásos lehet, és semmi katasztrófát nem okozunk vele. De az eredeti kérdés az volt, hogy a Bárka Alföldi Róbert színháza-e. Nem akarom ezt misztifikálni, de természetesen az, hogy ő volt a színház igazgatója, önmagában reklámtevékenység. Ezzel számot kell vetni, de Budapesten van még egy pár színház, ami nem az övé, mégis van nézőjük.
– Az ő ismertsége és politikai kapcsolatrendszere szponzort és nézőket is hozott, ami a bevételi adatokban is tükröződött. Ön is tudja majd produkálni ezeket az eredményeket?
– Nagyon remélem, hogy igen, és Alföldi Róbert megígérte, mindent megtesz azért, hogy ezek a cégek itt maradjanak. Tudja ő is, hogy minden forintnak jelentősége van. Természetesen megteheti, hogy a milliárdos költségvetésű Nemzeti Színházba még becipel pénzt, de az ott eleve meglévő összegből meg lehet oldani a színvonalas munkát. Nekem pedig nincs más választásom, mint bízni az ígéretében. Természetesen nem hagyatkozhatok csak erre, mert ha egy cég valamilyen okból ki akar szállni, nem tudok térdre esni előtte. Meg kell találnom azokat a forrásokat, amelyeket én tudok felhajtani.
– Az utóbbi időben itt konkrét politikai utalásokat használó előadások is megjelentek, legutóbb például az Ahogy tesszük a lyukas Árpád-sávos zászlókkal. Nem érzi ezt tehernek?
– Azt vallom, hogy a konkrét és direkt politizálás a diktatúrákban majdhogynem kötelező. A színháznak kötelessége kritizálni, finoman állást foglalni és felmutatni a szabadság lehetséges alternatíváit. Ma viszont demokráciában élünk – bár nem vagyunk demokraták, ezt talán egyszer majd megtanuljuk –, én a direkt politizálásban nem hiszek, bár látom, hogy a mai helyzetben sokan ezt az egyszerű utat választják. De a színház mindig is az emberről szólt. A kapcsolatokról, a viszonyokról, a konfliktusokról. Az Ács János rendezte Marat–Sade Kaposvárott gyönyörű volt. Politizált, és felmutatta, hogy ami van, az nem jó. Ma az, hogy a politikában valami nem jól van, a politikusok felelőssége, és az erről szóló vitának vagy küzdelemnek elsősorban a parlamentben kell folynia. Az, hogy az ember dörzsöli magát a hatalomhoz, nem annyira a politikai meggyőződésről, mint inkább a kapcsolatokról és a pénzről szól. Persze van olyan pillanat, amikor fel kell mutatni bizonyos dolgokat. Hasznos lehet a szocio, de az nem is annyira a politikáról, mint inkább a társadalomról beszél. Az Ahogy tesszük zászlójával pedig lehet egyetérteni vagy nem egyetérteni, de az alkotó szabadságát – ha nem törvénybe ütköző dolgokat valósít meg – nem lehet korlátozni, ez szigorúan szakmai kérdés.
– És szakmai szempontból érdemes ilyesmibe belemenni?
– Ezt a közönség dönti el. Lehet vele közönséget veszíteni vagy épp nyerni. De az alkotót akadályozni semmilyen körülmények között nem lehet. Ha a színház ilyenfajta akadályokba ütközik, akkor jön a többi, a végén pedig ott áll a hatalmas falakkal szemben, és mindig azt kérdezi: mit tehetek, meddig mehetek el?
– Van valamilyen irányú politikai elkötelezettsége?
– Nem nagyon szoktam deklarálni a politikai elkötelezettségemet, nem vagyok az a tribünön első sorban ülős fajta, és az a helyzet, ha manapság valaki nyilvánosan megvallja politikai szimpátiáját, ketrecbe zárja magát, különösen vezetőként. De mindent, ami rossz a politikában, mélyen megvetek. Ha a politikus elveszíti azt, ami egyensúlyban tartja, ha leveti személyiségét, akkor megszűnik minden erkölcsi gát, akkor már semmi nem számít. Azt szeretném, ha a színházban nem veszítenénk el az egyensúlyt. Aki mélyen hisz, az a gondolataival is számoljon el. Aki annyira nem hisz mélyen, legalább abban higgyen, hogy a cselekedeteivel kell elszámolnia. Éppen ezért, ha valaki azt mondja, segít a színháznak, és ezt jó szándékkal teszi, nem érdekel, milyen színe van. Jöjjön, és tegyen az ügyért, ha fontosnak tartja.