A szabadságharc szekerészei

A XIX. század stratégái, különösen a napóleoni háborúk tapasztalatai nyomán már jól tudták, hogy a háború sikeres megvívásának elsőrendű feltétele, hogy a megfelelő erő a megfelelő helyre megfelelő időben legyen eljuttatva. Ez az elméletileg egyszerű feladat azonban a legtöbb esetben hihetetlenül bonyolult, időnként végrehajthatatlan szállítási szervezést igényelt. Az 1848–49-es szabadságharc honvédseregében ez a probléma még azzal is súlyosbodott, hogy Magyarország útjai ebben az időben sem tartoztak a legkorszerűbbek közé, s különösen az Alföld volt hírhedt a hóolvadástól és a tavaszi esőzésektől sárba ragadt kocsik tömegeit rabul ejtő, a szilárd burkolatot hírből sem ismerő útjairól.
A Habsburg Birodalom hadvezetése a probléma kezelésére Militär-Fuhrwesen-Corps elnevezéssel egy külön testületet hozott létre, amely nem egyszerűen csak a hadsereg utánpótlásának a szállítását végezte, de még a közvetlen harci feladatokba történő bekapcsolódást, a tüzérség lövegeinek fogatolását is ellátta, beleértve a harcmezőn történő lövegmozgatást is. Ennek ellenére, a „furvézer” katonának nem volt valami nagy respektusa a katonaság körében, és különösen nem volt irigyelt szolgálati forma a katonáskodni vágyó fiatalok körében népszerű Magyarországon. Ennek kettős oka is volt.
A magyarság körében a XIX. század derekán egyértelműen a huszár volt a nemzeti karakter, illetve a vitézség kifejezője, s a többi csapatnemnél díszesebb egyenruhája és az úrias jelleget kifejező „lovon járás” avatta az első számú katonává. A forradalom nyomán megalakuló önálló nemzeti haderő jelképévé váló, piros zsinóros, kávébarna atilla ütött ezen a felfogáson némi rést, de ez a furvézer kedvezőtlen társadalmi megítélésén semmit nem segített. Ráadásul mind a hadsereg, mind pedig a társadalom részéről gyanú fogadta a szállítási feladatok ellátására szervezett testület katonáit, miután soraikba „lógósokat” is beosztottak. Az történt ugyanis, hogy a katonáskodás terhétől mentesülni akaró, sorozás alá vont legények furfangos módon felső két metszőfoguk kihúzatásával (kiveretésével) gondolták magukat katonai szolgálatra alkalmatlanná tenni. A fogak hiánya miatt ugyanis nem tudták a papírhengerekbe csomagolt puskatöltés végét a szabályzatban leírt módon leharapni, hogy a benne lévő lőport az elöltöltős puska csövébe öntsék. Emiatt nem lehetett őket sem gyalogos, sem lovas katonának besorozni, hiszen mindkét fegyvernemnél alapvető feladat volt a lőfegyverek használata. Az 1810-es évektől elharapódzó foghíjas újoncok problémájára azonban a hadvezetés hamar megtalálta a megoldást, és besorozták őket a szekerészkarba a furvézerek közé. 1848 őszén, amikor a honvédsereg létszámának növelését a sorozás elrendelésével oldották meg, már a honvéd újoncoknál is előfordult ez a hirtelen foghíjassá válás, ha nem is nagy számban. A megoldás itt is adott volt, gyarapodott a szekerészkatonák száma. Ezek után nem nagyon csodálható, hogy a hazafias lelkesedéstől áthatott kunszentmiklósi honvéd újoncok méltatlankodását kiállító törvényhatóságuk is támogatta az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz eljuttatott levelében: „lelkes újonczainak a honvéd szekerezőkhöz való besoroztatása a jász és kun jeles népeinek gyalázatára válna”. Kossuth szükségesnek látta a hivatalos lapban közzétett cikkben kifejteni azt, hogy a szekerészek ugyanúgy a szabadság katonái, és a haza javáért küzdenek, mint a honvédzászlóaljak vagy a huszárezredek katonái. Ugyanakkor arról is intézkedett, a honvéd gyalogság atillájára és csákójára alapozódjon a honvéd szekerészek egyenruhája is. Ez már csak azért sem jelentett gondot, mert a már honvédseregbe tagolt egykori császári-királyi furvézerek is kávébarna színű egyenruhát viseltek, bár az nem zsinóros atilla, hanem a németes frakk volt.
1848 őszén felállt tehát a honvédseregben is a császári-királyi hadsereg szállítószolgálatának mintájára kialakított szekerészkar, de a szerteágazó feladatok teljes körű ellátására ez elégtelen volt. Legfontosabb feladata a szédületes gyorsasággal egymás után felállított tüzérütegek fogatolásának ellátása, az ágyúk és tarackok mozgatása lett. Másra már alig maradt lehetőség. Leginkább még a lőszertartalék hadszíntéri mozgatását, illetve a csapatok málhájának, valamint a tábori sütödék anyagának szállítását volt képes ellátni. A hiányzó kapacitást a lakosság köréből bevont előfogatokkal pótolták. Ez azt jelentette, hogy a felvonulási útvonal mentén elhelyezkedő településeken található vagy a kormánybiztosok által a környékről kirendelt szekereket, illetve lovakat vették igénybe szabott díjazás fejében a katonai szállítások elvégzésére. Ez általában egyszeri alkalomra és konkrét feladat elvégzésére szólt, így mindig újabb és újabb fuvarost kellett speciális katonai feladatok végzésére kioktatni. Amíg csak a felszerelés és az élelmezés, esetleg a katonák szállításáról volt szó, nem is volt nagyobb baj, a rendszer általában – ha kisebb fennakadásokkal is – működött. Amikor azonban a harcban megsérült vagy elpusztult lovakat nem tudták pótolni, s helyettük a civil fogatolást alkalmazták a tüzérség mozgatására, szinte mindig vontató nélkül maradt az ilyen löveg. Nem is annyira a gazda bátorságának az elfogyása okozta a problémát, sokkal inkább a harci zajhoz nem szokott lovak ijedelme volt a jellemző. A mégoly bátor fuvaros sem tudta megfékezni a zajtól, a közvetlen közelükben robbanó gránát füstjétől, bűzétől megriadó állatait, s nemegyszer előfordult, hogy az elvágtató lovak magukkal ragadták a lövegmozdonyt is, végképp lehetetlenné téve az ágyú további szállítását.
Tökéletesen működött viszont az előfogatos rendszer a sebesültszállításban. A szabadságharc alatti társadalmi összefogás megrendítően szép példái a szénával bélelt sebesültszállító szekéroszlopok, amelyek óvatosan kerülgetve a kátyúkat, ha lassan is, de biztosan eljuttatják az ütközetek helyszínétől 10-20 kilométerre felállított szükségkórházakba a vérüket hullató hadfiakat. Ezt követően ugyanezzel a módszerrel szervezik meg a sebesültek továbbszállítását a sokszor kétnapi távolságra lévő állandó kórházba. S hogy ne kelljen az átszállással is terhelni a sebesült honvédet, sok esetben a parasztgazda vállalja a többnapi fuvart is, mert ő ezzel tud hozzájárulni a szabadságharc megvívásához.
Persze akadnak az előfogati rendszerben a saját hasznukat keresők is. Hatalmával visszaélő honvédtiszt, aki saját céljára veszi igénybe az előfogatot, s még nyugtát sem ad az elvégzett munkáról (hiszen akkor lebukna az elöljáróinál). Ügyeskedő altiszt, aki azonban jellemző módon mindjárt felmentést is talál visszaemlékezése írása során tettére. Futárszolgálatra küldve a gyorsaság érdekében négylovas fogatokkal kellene eljutnia Debrecenből Görgey főhadiszállására. Balmazújvárosban viszont a fogatváltásnál csak kétlovas fogatok vannak, s a bíró esküdözésére, hogy a fagyott talajon a kitűnő újvárosi lovakból egy pár is a megfelelő gyorsasággal tudja a célállomásra elvinni, elfogadja az alkut. Négyes fogatról írják a nyugtát, de csak kettőt fizet ki. Így a bírót sem korholják majd, hogy képtelen volt a megfelelő fogatot biztosítani, s a „megspórolt” pénzből állomáshelyére visszatérve urasan vendégül láthatta bajtársait is, akik a hazáért véreztek. A hír is időben eljutott a fővezérhez, csak a pénzügyminisztérium vezetője, Duschek Ferenc vakarhatta a fejét a hatalmas szállítási költségek láttán.
A szabadságharc katonai és polgári vezetése különben a legmodernebb eszközöket is felhasználta a szállítás meggyorsítására. A Vác–Pest–Szolnok vasútvonalon csapatok és hadianyagok szállítása egyaránt megszokott volt. Szolnokon kifejezetten emiatt hoztak létre központi hadianyag- és lőszerraktárat a tavaszi hadjárat időszakában, hiszen a vasút mellett a tiszai hajókkal a délvidéki hadszíntérre is viszonylag gyorsan lehetett nagy tömegű hadianyagot eljuttatni. Ez a város volt Halassy Kázmér hadiszállításokat felügyelő kormánybiztosi hivatalának székhelye is 1849 folyamán. Komáromból szintén vízi úton szállították a nehéztüzérséget és munícióját a budai Vár ostromához 1849 májusában.
A honvéd szekerészkar megszervezésénél bár igénybe vették a császári-királyi hadseregben tapasztalatot szerzett szállító szaktiszteket, azok jelentős része 1849 januárjában kivált a szolgálatból. Többnyire kiszolgált huszár altisztekből, lóhoz értő gazdálkodó egykori huszártisztekből alakult ki az új szekerészkari vezetés, amelyben sajátos módon mind a lovasságnál, mind pedig a gyalogságnál magasabb arányú volt a közrendűek aránya. Mint például a császári-királyi szekerészkari hadnagyból a III. hadtest szekerészkari parancsnokává vált osztrák születésű Ferdinand Bogner százados, az obsitos gyalogos altisztből a II. hadtest szekerészkarának élére kerülő Stern Samu százados vagy az ungvári csizmadia kiszolgált Nádor-huszár őrmester fia, Nagy János honvéd őrnagy, aki a komáromi hadsereg szekerészkari parancsnokaként érte meg a szabadságharc végét.
A császári-királyi hadseregben nevelkedett magyar szekerésztisztek közül sem hiányzott mindenkiből a legnagyobb veszélyt is vállaló hazaszeretet. Vincze Ferenc szekerész főhadnagy a galíciai Lembergből szökött haza, akárcsak a Lenkey-huszárok, hogy honvéd lehessen, s derekasan részt vállalt az erdélyi harcokból, majd a szekerészkiképzést irányította a szekerészkari tartaléknál.
A legnagyobb áldozatot hozó szabadságharcos vértanúink között is találunk szekerésztisztet. Murmann Sámuel ugyan eredetileg a 2. (Hannover) huszárezred főhadnagya volt, aki nemzetőr őrnagyként a délvidéki küzdelmekben vett részt. Lóismerete és szervezési tapasztalatai azonban 1849 februárjától az Arad, majd Temesvár ostrománál bevetett V. hadtest szekerészkari parancsnokává emelték. A temesvári csata után esett fogságba, és az ő sorsa mutatta igazán Haynau kegyetlen szándékát a megtorlás végrehajtásának mikéntjére. A teljhatalommal felruházott táborszernagy ugyanis minden honvédtisztet, aki korábban tisztként szolgált a császári-királyi hadseregben, halálra szánt. Így Murmann Sámuel őrnagyot még Temesváron rögtönítélő bíróság elé állíttatta, s a soproni szűcsmester 32 éves fia 1849. augusztus 25-én, még az aradi vértanúk perének befejezése, valamint az osztrák minisztertanács rendes hadbírósági eljárást előíró utasításának megérkezése előtt a szabadságharc mártír katonája lett.

A szerző hadtörténész