Állandósult menekülthullámok

A kilencvenes évek elejétől kezdve minden délszláv háború végén a szerb menekültek tízezrei kerestek menedéket Szerbiában. Több oka is volt annak, hogy elhagyták szülőföldjüket. Az egyik maga a háború, tehát már akkor szedték a sátorfájukat, amikor még nem lehetett tudni, mi lesz a háború vége. A hadat viselő Szerbiában ugyanis nyugalom volt, nem volt közvetlen veszélyben a hadműveletek révén a polgárok élete. A másik, nagyobb menekülthullámot az váltotta ki, amikor Szerbia elvesztette a háborút, s a helyi szerbség a bosszútól tartva kerekedett fel nagy tömegekben és indult Szerbia felé. Így volt ez a horvátországi, majd a boszniai háború végén is.
A horvátországi szerb menekültek túlnyomó többsége, főleg a szlavóniaiak a Vajdaságban álltak meg. A boszniai szerbek kisebb arányban telepedtek le a Vajdaságban a horvátországiaknál, de belőlük is több jutott a soknemzetiségű tartományba, mint Szerbiába. Összesítve azonban a Szerbiába érkező menekültek jóval több mint fele a Vajdaságot választotta, s ott is maradt. Naprakész kimutatások a menekültek számáról és területi megoszlásáról nincsenek, illetve sok eltérő adat kering, anynyit azonban tudni lehet, hogy a Vajdaságba 1991 óta több mint háromszázezer menekült érkezett csak ebből a két volt jugoszláv tagköztársaságból: Horvátországból és Bosznia-Hercegovinából. Míg az előzőek inkább Bácskában, annak is inkább a nyugati felében, a Duna mentén, Zombor térségében telepedtek meg, addig a boszniai szerbek a „bánáti rokonokhoz” siettek, hogy könnyebben átvészeljék a menekültélet kezdeti nehézségeit. Bánátban ugyanis már sok boszniai szerb telepes élt. A második világháború után kitelepített félmilliós németség helyét akkor a legelmaradottabb boszniai vidékek legszegényebb lakosaival töltötték fel. A régi német településeket szerb „kolonisták” foglalhatták el, s minden ellenszolgáltatás nélkül kapták meg a német vagyont. Négy évtized múltán ismét boszniai szerbek érkeztek a multietnikai jellegét mindinkább elvesztő Bánátba.
A tartomány egyébként szüntelenül ki volt téve a szerb bevándorlásnak. Az utóbbi másfél-két évtizedben a délszláv háborúk csak radikálisan felgyorsították ezt a folyamatot. A Vajdaságban 1920-ban relatív magyar többség volt, most viszont a lakosság több mint hatvanöt százaléka szerb, s mindössze 14,28 százaléka a magyar, amely egyben a második legnagyobb népcsoport.
Az 1999. évi háború Koszovóból indította meg a szerbséget, s talán politikai okokból kissé eltúlzott adatok szerint kétszázezer szerb és más nem albán menekült érkezett Szerbiába, s a Vajdaságnak ezúttal is jelentős hányad jutott belőlük, az ugyancsak menekülő cigányság például a legnagyobb arányban éppen az északi tartományba tartott. Okkal tartanak tőle, hogy még mindig nem ért véget a menekültek beáramlása a Vajdaságba. Még csak ezután következik a toloncegyezmény nyomán a nyugati országokból érkező jórészt koszovói cigányság több tízezres tömege. Az „előőrs” már megérkezett. E sorok írója Újvidék jórész magyarok lakta negyedében találkozott már cigány fiatalokkal, akik vidáman csevegtek egymással németül. Az állam nyelvét törve beszélik. Koszovóból kerültek ki Németországba, most pedig – tíz év elteltével – vissza egy teljesen idegen környezetbe.
Még mindig nem ért véget a koszovói válság sem, s csak reménykedni lehet, hogy nem indul délről egy újabb menekültáradat.