Bálintok

Borítékolni lehetett, hogy ez lesz belőle: amint Amerika az ezredvégen rátenyerelt Közép-Európára is, csak idő kérdése volt, hogy Valentin innen is igyekszik majd kiszorítani Bálintot. Amúgy még Szent Bálintnak a személyazonossága sem teljesen tisztázott, hiszen három mártír is felbukkan ezen a néven – ám a szerelemmel összekötni e jámbor őskeresztényeket nem is pici csúsztatás. A legendárium elég gyenge lábakon áll: inkább a posztmodern píárosok fércmunkáját sejti mögötte az ember. Tény viszont, hogy pogány termékenységi rítusokra van ráültetve az egész profán biznisz. Az ógörögök Gamelion hónapját Zeusz és Héra szent frigyének szentelték, az ókori Rómában pedig Lupercalia napja Lupercus, a termékenység istenének ünnepe volt, aki félig meztelenül és kecskejelmezben csapdosott végig szíjával az utcán a gyermekáldást áhító hölgyeken. A középkorban Valentint sokan összekutyulták a galantinnal, a gáláns szerelmessel, s innen már logikus lépés az angolszász szerelmiszuvenír-üzlet, amit többek között – a kommunista nőnap mintájára – az amerikai üdvözlőkártya-szövetség indított globális diadalútjára.
Nem csodálom, hogy sokakat bosszant e hazában az importált valentinozás (már tényleg csak a hálaadás napjának meghonosítása hiányzik), s igyekeznek ellensúlyozni a kultúrkolonialista nyomulást. Jómagam ennek a szellemi honvédelemnek tulajdonítom a meglepően virulens Balassi-kultuszt: első európai rangú magyarul író poétánk Bálint is volt meg szerelmes természetű is – s nem elhanyagolható az sem, hogy a magyar földért forgatta szablyáját. Molnár Pál remek találmánya, a Balassi-kard idén is gazdára talált: ezúttal a jeles miskolci költő, Serfőző Simon suhinthatott vele. De hagyományt akar teremteni Somogyi Győző festőművész is a Balaton-felvidéken: a salföldi Bálint-napozás is ezen a hétvégén debütált. A remek festő nemrég jött haza Erdélyből, ahol a Radetzky Akadémián pallérozta a tradicionális bandériumok tudását.
A Somogyi-féle hagyományőrző lovasok már korábban is keresztezték az útját Balassinak: ott voltak például Krosznón és környékén a költő dél-lengyelországi emléktábláinak avatásakor. Ezúttal a salföldi erdőben megbújó, romantikus pálos kolostorhoz poroszkáltak ki, hogy parázs csatában legyőzzék a rajtuk ütő törököket. A metsző széllel, időnként hófúvással tarkított történelmi performanszot a forralt köményes pálinka meg a bölényfüves vodka tette barátságosabbá. Ám a ló így is veszélyes üzem: az egyik magyar vitézhez bizony mentőt kellett hívni, miután a jószága megbokrosodott. A Bálint-nap később a birkagulyással meg a csülkös bablevessel tért vissza békésebb színterekre, míg a Balassi-kultuszhellyé átalakult kocsmában Róka Szabolcs históriás és egyéb középkori énekei csendültek fel az elmaradhatatlan kobozkísérettel. Kovács István, a kiváló költő és polonista – aki szintén „bebíró” Salföldön; népi stílusú birtoka alkotóházul szolgál – a hajdani poétát mint voltaképpeni kortársunkat idézte meg a bálintista publikum előtt. Az ember amúgy is sejti, hogy a valóságban minden másképpen van, de ha egy történészt hallgat huzamosabb ideig, hajlamos rájönni, hogy a XVI. században is alapvetően úgy zajlottak a dolgok, mint manapság – legfeljebb a négy-ötszáz évvel ezelőtti történéseket tüzetesebben tanulmányozhatjuk, mert nem titkosították előlünk önjelölt történelemcenzorok. Kovács Istvánnak persze hovatovább minden negyvennyolcas baka is személyes ismerőse lesz – a magyar szabadságharc lengyel légionáriusainak lexikonát épp most készülnek Lengyelországban is kiadni. Szerintem Balassinak is tetszene.