A márciusi népszavazás leginkább egy állatorvosi lóhoz hasonlít, mert minden tünetét hordozza annak, amiről a fentiekben szó volt. A vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörlésének szándékát három igennel kell megerősíteni. Nem akarom az érveket és ellenérveket felhozni, ismerjük azokat
A 2002-es választásokkor világossá vált, hogy az ország lakosságának egyik részét nem érdekli a sikeres kormányzás hozadéka. Nem érdeklik a felemelkedését célzó intézkedések, a saját életét megkönnyítő utak biztosítása. A választás, ami megbuktatta az Orbán-kormányt, és lejtőre küldte az országot, nagy tanulságokat hordozott magában. A tanulságok levonásával nemigen foglalkozott senki, a Fidesz is csak a vereség tényén kesergett. Ideje felvilágosítani az arra érdemeseket, hogy az országot nem a Fidesz és Orbán Viktor szakította ketté, nem az urbánus-népies ellentét juttatott ide bennünket. Még abban is csak kevés az igazság, hogy gazdagok és szegények, vagy kommunisták és megátalkodott fasiszta jobbosok toporognak egymással szemben, fékeveszett gyűlölettel eltelve. Nehéz erről beszélni, mert egyik párt sem vállalja azt a népszerűtlen szerepet, hogy nevén nevezze, ami húsz éve akadályozza a belső békekötést. Tapasztalati tény, hogy sokan és sokszor nemtelen módszerekkel folyamatosan táplálják a másik oldal iránti gyűlöletet.
Mégis, mi történhetett 1989 környékén, ami mára két engesztelhetetlen táborrá szakította a magyar nemzetet? Mert nem békülünk, nem működik a „Szeressük egymást, gyerekek”, de a politikusok és megmondó emberek szemforgatásai is szánalmasak, amikor arról beszélnek, hogy a Fidesz hazaárulónak bélyegzi azt, aki nem jár bocskaiban, és nem imádkozik vasárnap a pap reverendája mellett. Erre aztán talpra ugrik a heverésző átlag magyar: Én vagyok hazaáruló? Rohadt Fidesz! Kínos közjáték, de ezzel közelítünk a mondanivaló lényegéhez. Nincs béke, nincs megbocsátás, nincs bocsánatkérés, nincs közeledés.
A magyar társadalom tekintélyes hányadát úgy érte a rendszerváltás, mint a fejre ejtett tégla. Nem kívánta sem testük, sem lelkük. Tökéletesen kiismerték magukat a Kádár-rendszerben: tudták a túlélési trükköket. Lakást kaptak, Trabantra gyűjtöttek, beutalóval nyaralgattak egy kicsit, sör és rántott hús, színes tévé, a gyereknek Adidas cipő Bécsből, nagy pálmafás poszter a hálószobában. Kevés munkáért kevés fizetés, és ha nem tetszett a főnök macerája, elmentek „betegálcsiba”, táppénzre, főképp, ha maszek munka akadt a szomszédban. És akkor jött a rendszerváltás. Ígérete fantasztikus: nyugati jólét, utazás, szabadság, demokrácia, mindenfajta nyűg és korlát megszűnése, maga a Paradicsom.
A megvalósulás kicsit másképpen nézett ki: a kádári embertípus jellemzője, hogy semmiféle változást nem visel el. Görcsösen kapaszkodik abba, amije van, köszöni szépen, hagyják békén. Nem akar választani, mert nem érti a tétjét, nem akar mozdulni, nem akar öngondoskodni, nincs civil kurázsija, és nem akar változni. Jól akarna élni, de a kapitalizmusból a rendszerváltás óta neki csak a munkanélküliség, a hazudozás, az átverés, az áremelés és a bizonytalanság jutott. Hát minden haragját rázúdította arra, illetve azokra, akik hite szerint rákényszerítették a változásokat: a rendszerváltó pártokra, ezen belül is a Fideszre. Ekkor szakadt ketté az ország, az MSZP törzsszavazóira, akiket a csalódás, a nosztalgia, a szűkkeblűség és a Fidesz iránti gyűlölet kovácsolt egybe. Szemben azzal a táborral, amellyel mostohán bánt a szocializmus: a hajdani kitelepítettek, gulágra csukottak, megkínzottak, koncepciós perbe fogottak és elítélek nagy tábora, akikhez csatlakoztak a vallásos emberek, a nagy egyházak hívei, a falusiak, a kulákunokák és a nemzeti érzésű értelmiségiek, függetlenül attól, mit csahol róluk a média. Ezt a két képződményt színesítik a rejtőzködő besúgók, hazaárulók, ügynökök, fedett tisztek, hajdani verőemberek, ’56 elárulói és az új milliomosok kasztja. Semmiféle katarzist a húsz év alatt nem éltünk meg. Nem volt bocsánatkérés, megkövetés, lelepleződés, tehát nincs megbocsátás, azaz nincs semmi. Hideg utálkozás van, ő utál engem, én meg őt utálom, mert tudom, mit tett velem, de nem látom a szemében a megbánást.
A két tábor egészen más értékek mentén szerveződött. Az egyikről nyugodtan elmondható, hogy tagjaira a pénzen kívül kevés dologgal lehet hatni. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, és a baloldali kormányok élen járnak a pénzek osztogatásában. Segélyből ma akár negyedmillió forintot is összeszed egy „halmozottan hátrányos” helyzetű család. Minek dolgozzanak? Ezért a biztos pénzért garantáltan mindig az MSZP-re szavaznak. Mint ahogyan a nyugdíjasok saját érdekük ellen is képesek voksolni, néhány virtuális forintért. Könnyen becsapható, saját érdekeik ellen is hangolható tábor ez. Elég beleolvasni az úgynevezett interaktív műsorok üzenő csíkjaiba, hogy érezzük, ötven évvel mentünk vissza az időben: felnőtt választópolgárok felülnek a média hazugságainak, és azt kérődzik vissza, amit előző nap a kereskedelmi csatornák a szájukba adtak. Kész szlogenek, egyszerű mondatok: lenyúlták, ellopták, megtömték a zsebeiket, egyik sem különb a másiknál, mutyi, sutyi, minden politikus tolvaj, csaló, gazember, te meg sötét vagy, mint a néger az alagútban. Amennyiben feltételezzük, hogy nem fizetett segítőkkel állunk szemben, a beírásokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy elvakult, gyűlölködő, a tényektől legkevésbé befolyásolható embercsoportok határozzák meg a közhangulatot. A névtelenség különösen bátorrá tesz, egymás sértegetése, kioktatása, lealázása pontosan jelzi azt a rettenetes feszültséget, ami az egész ország hangulatára ráborul.
A márciusi népszavazás leginkább egy állatorvosi lóhoz hasonlít, mert minden tünetét hordozza annak, amiről a fentiekben szó volt. A vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörlésének szándékát három igennel kell megerősíteni. Nem akarom az érveket és ellenérveket felhozni, ismerjük azokat. Ami tény, az egészségügyi kormányzat, felrúgva minden egyezséget, többszörös sarcot ró a lakosságra. Nem elég, hogy egy életen át vonják a társadalombiztosítási járulékot, most külön fizetésre kényszerítik a beteget. A 300 forintról azt mondták, jelképes összeg, nem érzi meg senki. Ez nem igaz. Tanulságos beszámoló jelent meg egy hetilapban, ahol 35 750 forintnyi fel nem használt kórházi napidíjat nem fizettek vissza az önkormányzatnál a nyugdíjas hozzátartozónak. A vizitdíjat sem kapta vissza az illető, formai hibára hivatkozva. Tehát a vizitdíj vagy a kórházi napidíj, minél szegényebb valaki, annál nagyobb kiadást jelent neki. Az, hogy mire költik, naponta változik: a háziorvosnál marad, étkezésre, papír túlélőcsomagra, amit a kedves vevő hallani akar. A vizitdíj fenn nem tétel, a vizitdíj szimbolikus nyakleves, az ökölcsapás most készül.
A tandíj kérdésében megosztják a társadalmat. Menjen a diák rakodni, szajkózza a média. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán kiszámolták, hogy a hétben leketyegő 168 óra kevés ahhoz a rajzolás-, illetve felkészülésmennyiséghez, amit egy hét alatt teljesíteniük kellene. Miről beszélünk? A lényeget Orbán Viktor mondta ki, a tandíj elzárja a vidéki tehetséges gyerekek útját felfelé. Ez valakiknek leplezetlen céljuk lehet, de a tömegnek nem illene elhinni, hogy az egyetemre naplopó, lógós kábszeresek járnak a mi pénzünkből. Elsősorban mégis a szüleik pénzéből tanulnak tovább. A tandíj mellett kardoskodók másik átlátszó manővere a diplomák devalválása, a diplomások presztízsének rombolása.
A kormányoldal minden hangszeren játszik, hogy a népszavazást a Fidesz pénzkidobásává alacsonyítsa. Képes saját szavazóit, saját nemzettársait becsapni és rávenni arra, hogy forduljanak saját maguk ellen. Ugyanakkor itt a történelmi pillanat, amikor a két tábor, ha nem is kezet nyújtana egymásnak, de a jövőt egymással képzelné el. Súlyok és gáncsok nélkül. Szárnyalhatnánk.