Köznapló

Február 14., csütörtök
Ha görög utazási irodám lenne, az ajtótól jobbra, hogy a belépő jól lássa, kiraknám az asztalra Nacsinák Gergely András könyvét. A fülszöveg szerint a szerző „vallástörténész. Mihail metropolita 2005. március 6-án szentelte diakónussá, majd egy évvel később pappá. Beloianniszban, Kecskeméten és Budapesten végez liturgikus szolgálatot.”
Mindez igaz lehet, de amit én állítok, igazabb. A szerző ugyanis messze több annál, amit az előbb olvastunk róla. Könyvének címe jelzi, költő is némiképp, bár tudom, jó címmel úgy is ékeskedhet valaki, ha mástól veszi kölcsön. Ahogy Hemingway John Donne-tól (Akiért a harang szól), mint Francoise Sagan Paul Éluard-tól (Jó reggelt, búbánat!) vagy Vas István Arany Jánostól (Mért vijjog a saskeselyű?).
A kölcsönzés nem fokozza le a szerzőt, mégis más, ha egy könyv elején azt olvasom: Útra hullt gyümölcs, és mint Nacsináktól az előszóban, jóízű magyarázatot kapok a címre: „Az útra hullt gyümölcs a vándoré, tartja a mondás. Az országúton a vándor meg-megáll, lehajol, fölszedegeti a lába előtt heverő gyümölcsöket, és az ingujjával tisztára törli őket. Hányszor volt részem ilyen váratlan és fesztelen lakomákban, szigeteken, hegyoldalakban, kertek között: füge, mandula, dió, narancs, szőlő. A vándor ősi joga, hogy ami csak az úton elébe kerül, a táskájába tegye, majd amikor már leszállóban a nap, előhalássza onnét, és boldogan falatozzon a tengerrel szemközt, kihűlő falak árnyékában, az első csillagok alatt.”
Munkája görög földi bolyongások gyümölcse. Kulturális barangolásoké. Erre, ahogyan Nacsinák tette, maholnap nincs mód a turizmus miatt. Ez a kegyetlen szörny felzabál előlünk mindent; onnan is elűz, ahol csendes órákat remélünk. Európának a neve görög, fontosabb szavainkat onnan hordták szét a rómaiak, a görög ókorra mégis kevesen hivatkoznak. Az iskola elspórolja diákjai elől ezt a tudást. Ehhez jön még, hogy a népet, a démoszt szerte a világon műveletlen csirkefogók vezetik. Nem a görög fénybe – a barbárság sötétjébe.
Nacsinák könyve nem kárhoztat senkit, nem próbál ellensúlyt képezni, többet tesz ennél: nem hagy kiürülni egy tájat. Amit följegyez, mintha magának jegyezné. A híres ostorfonó hortobágyi csikósra emlékeztet. Elment hozzá egy ifjú ember, hogy avassa be a tudásba. Mutassa meg, hogy kell. A csikós ránézett, és csak enynyit mondott: lesd el!
Azt tanácsolom hát, aki érez némi vonzalmat a levantei világ iránt, lesse el a türkiz szavú paptól, amit csak lehet. Könyve gazdag, bárhol felüti az ember, ujjong, hogy nem ereszt üres kézzel tovább. Mondatait a tudás és az eredeti látásmód teszi vonzóvá, és képes egyensúlyt tartani akkor is, amikor a lélekhez szól. Például így: „A Pandanassza-monostor nem más, mint egy frank hercegnőhöz írott szerelmes levél.” Másutt így: „A szerpentin éppolyan különös formájú hegyoldalakon kígyózik, amilyeneket az ikon hátterében láttam az imént, és a tenger fölött reszkető fény is mintha az ikonok aranyát idézné. A mesterek pontosan tudták, hogy a csoda, amelyet lefestenek, éppannyira e világi is, mint amennyire túlvilági. Megindulok visszafelé a köves úton, az esztelen ragyogásban.”
Könyvének első részét úti mozaiknak mondja. Nem hinném, hogy alcíme – Útikönyv senkinek – tetszést arat, de miért udvarolna? Ugyan hányan mennek ma görög földre, akik Periklész lába nyomát keresik, vagy a nimfák titkát akarják kilesni? Hamis plakátokkal csábítanak oda milliókat, akik számára a szó: görög már csak a szirtakit jelenti, a buzuki hangját meg az ugrálós körtáncot az éjszakai tavernában.
A második rész Áthosz Szent Hegyére visz (aki járt ott egyszer, annak a szó elején lévő nagybetűk sose változnak vissza kicsivé), és valójában egyfajta zarándoknapló, míg a harmadik a Boszporuszról és városáról szól, amelyet a görögök Konstantinápolynak, a törökök Isztambulnak hívnak.
A szerző egyik mondata bizakodásra ad okot. Bevallja, hogy inkább foglalkoztatta az írás óráiban a mese, mint a hivatalos történet, és a költőket is főleg szeretetteljes túlzásaik miatt idézi oly gyakran.
Szerelmes könyv ez, nagy kedvem telt benne az olvasás óráiban, mégis bajban vagyok: kinek mondjam, vegye okvetlenül kézbe? Talán azoknak, kiknek lényét még nem itatta át teljesen a mérgező cinizmus, és a dolgok mögé nem görbítik oda folyton a kétely „modern” kérdőjelét. Van bennük tudás, hit és rajongás, elragadtatottan szemlélik az egyszerű dolgokat. Ahogy a szerző például a bazsalikomról ír. Az ember ráfogása, hogy szent növény, ám Nacsinák is úgy tartja, leginkább a konyhában árulja el lényegét, s már kapjuk is egy ottani paradicsomsaláta receptjét. Vagy ahogy elbeszéli, a kert miért az emberé, és a liget miért az isteneké.
A magyar tájakat is ennek a fiatal papnak a szellemével és lelkével kéne bebarangolni. Meg egy jó olajfa bottal.
Isten áldja Bedő Györgyöt, a Kairosz Kiadó gazdáját, amiért észrevette és pártfogásába vette Nacsinák Gergely Andrást.

Február 19., kedd
2008 a Biblia éve, hirdetik a plakátok. Az újságok. A tévé. A rádió. Szinte minden. Ez most a lózung. Alig különbözik a diktatúra jelszavaitól. Hogy nem 1973-ban írták a plakátokra, hanem az idén? Mindegy. A szándék a fontos. A kiötlőké. Leplezni akarnak vele valamit. Mulasztásokat, hiányt, hitetlenséget. Maradjunk anynyiban, hogy ez a kampánylózung: függöny.
Aki most, ebben az érzelmi és politikai környezetben kürtöli szét, hogy a Biblia éve lesz 2008, amikor a szegények száma több millió, a hatalom birtokosai immár nyilvánosan lopnak, csalnak és hazudnak, ott bizony szemfényvesztés a Bibliát magasba emelni vagy emeltetni. Sőt ennél is rosszabb: visszaélés.
A kormányfő tegnapi évértékelésében részvényeket kínált. Úgy tett, mint a bűnbocsátó cédulák római árusai Luther idején. (Csakhogy ő más pénzén szeretné megváltani a maga bűneit.) Néhány „független” elemző tapsolt az ötletnek. Elfelejtik, hogy a sötét lélek, bárkié legyen is, nem bocsáthat az égre ártatlan galambot.
Nem a Biblia évét kell meghirdetni Magyarországon, hanem kijárni a sok szegény közé. Ahogyan az apostolok tették. Ha a katolikus egyház úgy döntött, hogy miseidőn kívül zárva tartja a templomkaput (mert jaj, mi lesz az értékekkel), akkor induljanak a tisztelendő urak, menjenek a hívek közé. A falvakba. A panelba. Térítsék vissza a kommunizmus évtizedei alatt elbitangoltakat. Méltó feladat ilyen nehéz időkben.
Kidugni a zászlórudat, rajta egy lózunggal? Ennél nincs kényelmesebb.
Hol olvastak ilyesmit az Apostolok cselekedeteiben?
És még valami… Kinek jutott eszébe Pannonhalmán, hogy a négy evangéliumot a vékony hangú Halász Jutkával olvastassák lemezre? Ez az Újszövetség karikatúrája. Hogy a színésznő filmen eljátszotta a csacsi tanárnőt a Mi lesz veled, Eszterké?-ben, és kedvesen lemezre énekelte az Almaszószt, nem jelenti azt, hogy alkalmas. Márk és Máté evangéliuma: a kereszténység kezdete. Vagyis férfivilág. Akkortájt nem próbáltak női gúnyába bújni, és senki nem vehette rá őket arra, hogy szerepnek lássák, ami szent.
Kapitális tévedés.

Február 20., szerda
Nagy tisztesség ért nemrég. Vadászó barátom meglepett két késsel. Mestermunka mindkettő. Megilletődötten vettem őket kézbe, mint azóta is bármikor. A megilletődöttségnek oka van. Ha valaki méltónak talált egy ilyen ajándékra, akkor kevés az, hogy örülök, megköszönöm, és elrakom egy fiókba.
Az igazi ajándék kötelezettséget ró rám. Kölcsönös kötelezettséget – az ajándékét és az enyémet. Meg kell ismernünk egymás lényét és lényegét, hogy mindkettőnket átjárjon a tudat: vele-általa több vagyok.
Ha könyvről van szó, a dolog egyszerű. Én gazdagabb leszek, hogy elolvastam, őt pedig nemesíti, hogy legjobb mondatait magamévá tettem. Barátságot kötünk, és attól fogva, hogy fölrakom a polcra, nem csupán egy színes könyvgerincet látok ott, hanem olyan valakit (igen, jól olvassák: valakit), akire gondolhatok, akitől segítséget kapok, mint ahogy ő is remélheti, hogy nem hagyom porosodni, s megérzem, ha gondol rám.
Egy késnek persze más a természete. Jó, de milyen? Megtudom vajon?
Emlékeztem egy filmre Skóciáról, szerepel benne egy késkészítő ember. Videóra vettem, de hol lelem, melyik kazettán? Elő kéne keresni. Van aztán egy másik film, japán, bemutatja, hogyan készül a szamurájkard: a katana. A japán filmet hamar megtaláltam, a másikat az istennek se.
Na, persze… Legalább egy éve biztatom magam, rend lesz a kazetták között. Azt eddig is tudtam, melyikre mit vettem föl: a filmek, a műsorok címét odaírtuk mindegyikre. Ám Skóciáért meg a késcsináló emberért négyszáz kazettát végigböngészni – időrabló macera.
Nekiláttam hát megszámozni őket, és lajstromba venni témák szerint. A számítógépen mostantól könynyű lesz megtalálni, amit keresek.
Ez már a kések hatása. Rám sugározták fegyelmüket, feltételét annak, hogy társuk lehessek. A fegyelmet pedig árnyékként követi a rend. Előbb a tárgyakat igazítja el, aztán a tárgyak szellemét, s a legvégén engem.
Két mesterkés – sose gondoltam, hogy gazdája leszek egynek is. Ám az idő, a legnagyobb zsákbamacskaárus, valamiért rávette barátomat, hogy ajándékozzon meg velük.
Most itt vannak. Borotvaélesek. Jobban mondva: ők azok. Rajtam a sor, hogy élesre fenjem magam. Lehet, hogy ezért kaptam őket, mint afféle figyelmeztetést. Tudtomra adják, hogy tompán nem lehet.
Megértettem.