Még szerencse, hogy a testvérem tud dolgozni. Nagyon rendes ember ő, vállalkozó. Behajtással foglalkozik – meséli Gyula, a nagy vadász, aki egy évvel ezelőtt olyan súlyos autóbalesetet szenvedett, hogy huszonegy napig volt kómában, az orvosok már lemondtak róla. A cigány férfi azelőtt kőműves-burkolóként dolgozott, jól ment neki a munka, azt mondja, megkereste a heti százezret. Ez pedig nagy szó, hiszen a sajátos társadalmi hierarchiában a pénz hatalmat, annak hiánya alárendeltséget jelent. A balesetet – amelyben vétlen volt – követően csontjait platinalemezekkel és csavarokkal rögzítették (amint valaki tréfásan megjegyzi az asztalánál: „így legalább érsz valamit”). Büszkén mutatja trófeáit, ám szinte semminek érzi magát, mióta nincs pénze, és még a távcsöves puskát sem bírja megemelni.
Felesége, Panni nem végezte el az iskolát, ezért került Hofher József atya és társai gondozásába, hogy aztán rövid időn belül megtanulja legalább azt, amit egy tíz–tizenkét éves gyerek tud: írni, olvasni, számolni, eligazodni a térképen. Az asszony munkát szeretne, talán jobbat, mint amilyen egykor az alumíniumfeldolgozóban volt. Gyula és családja a Tápiószecsőn élő cigányok között kifejezetten jómódúnak és dolgosnak számít, ám a társadalmi helyzetre jellemző, hogy korábban az ő családjukban sem érzett senki igazán igényt a tanulásra.
Hosszasan beszélgetünk, besötétedik, mire továbbindulunk. A kocsival a főúttól nem messze haladunk, mégis mintha egy másik kontinensen járnánk. A házak többsége vakolatlan, az utak sosem láttak aszfaltot, ellenben a gödrökbe hajtva többször a földet súrolja a régi Opel alváza. Mellettünk – alig méterekre a házaktól – szeméttelep terül el, közvilágítás sehol. Jórészt errefelé, „Pest megye Közel-Keletén” élnek azok a cigány tanítványok, többek között Marika, Gyöngyi, Erzsi, akik a jezsuiták segítségével próbálnak új életet kezdeni. Hofher atyáék senkitől sem kérdezik, mit tett korábban, ült-e esetleg börtönben; fehér lappal indítanak, amelyre azonban a közös munka kezdetétől mindent szigorún feljegyeznek. Majdnem minden hétköznap kijárnak Tápiószecsőre, a helyi iskolában ugyanis hetente ötször tartanak foglalkozást, ezek délután háromtól este nyolcig tartanak.
A negyven év körül járó Marika szociális ellátó szeretne lenni, mivel szívesen foglalkozna emberekkel, meg igény is lenne a munkájára. Gyerekként járt iskolába, így nála nem kell az alapoktól kezdeni, de ahhoz, hogy álma megvalósulhasson, hosszú utat kell még bejárnia. Édesanyja 55 éves volt, amikor tavaly beiratkozott, így most két generáció tanul a jezsuiták iskolapadjában, a harmadik pedig a hagyományos suliban. A nagymamát gyermekkorában házicselédként tartották, a munkáért cserébe kapott szállást és élelmet, de iskolába nem járt. Analfabéta volt, de egy esztendő alatt elvégzett három évfolyamot, vizsgázott is. Gyöngyi vándorbeásként élte életét, iskolának még a közelébe sem került, de most szépen halad, már talált munkát is. Erzsi is negyvenévesen járta ki az első osztályt, négy gyermeke és kilenc unokája számára példát mutat, hogy képes volt beülni az iskolapadba. A csoportba rajtuk kívül még mintegy tízen járnak jelenleg, Hofher atya mellett Szemes Zsuzsa tanárnő foglalkozik velük a legtöbbet, aki két óra közti szünetben kifejti: a normális életre akarják rávezetni „diákjaikat”, az eredmények pedig igazolják őket. Az aszszony másfél éve csatlakozott a jezsuiták programjához, nem elsősorban vallási okokból, sokkal inkább a segítés vágyától hajtva. Korábban európai uniós roma programok kidolgozásában vett részt, így bőven szerzett tapasztalatot pályázatírás terén is.
A 2007–2008-as tanévben a Szeretet Iskolájában 146 tanítási nap alatt 730 órát tartanak; ebből ötszázat tud kifizetni az összegyűlt támogatásokból a jezsuita rend és a Keresztény Üzletemberek és Vállalkozók Klubját működtető ÉrMe Alapítvány, a többit úgymond jótékonyságból tartják meg. A tanterv öszszeállításakor felhasználták a jezsuiták négyszáz éves tapasztalatát, a rend tagjai ugyanis bármerre vetődtek a világban, első dolguk az iskolaalapítás volt. Mindezt modernizálva és a tanítványokra alkalmazva tizenegy pontban foglalták össze azt az ismeretanyagot, amelynek átadásával segítségére lehetnek azoknak, akik korábban kimaradtak az iskolából.
Romológiát is tanítanak, elvégre a múlt és a hagyományok pontos megismerése nélkül pontos identitástudatot sem lehetne kialakítani. A mentálhigiénés programokkal az egész család lelki egészségét próbálják karbantartani szakemberek segítségével, de tanítanak nekik magatartás-kultúrát is, mivel eredeti környezetében kevés romának adatott meg, hogy megtanulja, miként kell a többségi normáknak megfelelően viselkedni társaságban, alkalomhoz illően öltözködni, önfegyelmet tanúsítani, s kulturáltan intézni ügyeiket a hivatalokban. A helyi intézmények ezért máris kifejezték köszönetüket, az önkormányzatnál – mint mesélik – egyre kevesebbszer fordul elő, hogy ráborítják az asztalt az ügyintézőre. Az iskolában elsajátíthatják az állampolgári ismeretek alapjait, megtanulnak bánni a nyomtatványokkal, begyakorolhatják az önéletrajzírás rejtelmeit, így például azt – egy konkrét példát említve –, hogy a munkaadót nem különösebben érdekli, ki hány kilóval született, ellenben kíváncsi az elvégzett stúdiumokra. Életvezetési tanácsadást nyújtanak, amelynek fő célja, hogy tanítványaikat távol tartsák a bűnözéstől, drogfogyasztástól, felkészítik őket, hogy el tudjanak igazodni a munkaerőpiacon – ezzel a feketemunka térhódításának próbálják elejét venni –, továbbá szűrővizsgálatok, beszélgetések, elsősegélynyújtó tanfolyamok révén igyekeznek karbantartani az egészségüket is.
Aki rendszeresen kimarad, többet nem jöhet, mindeddig azonban egyetlen tanítvány tűnt el, a többiek szorgalmasan és nagy léptekkel haladnak előre. Az atya és a tanárnő állítja, hogy miután az asszonyok hazaviszik azt az élményanyagot, amelyet az iskolában szereztek, rövid időn belül minden családban változás következik be: igényesebbé válnak, kitakarítják az udvarukat, iskolába küldik gyermekeiket. Motivációs tényező, hogy a támogatók jóvoltából a tanítványok mindegyike kap havonta egy tizenötezer forintos vásárlási utalványt is. A Szeretet Iskolájának működtetői azonban ezzel még nem elégednek meg, létre akarnak ugyanis hozni egy mezőgazdasági iskolát is, hogy a saját udvarán, kertjében mindenki szakszerűen megtermelhesse az alapvető élelmiszereket.
A programba bekerülő felnőtt diákokat persze először is meg kellett találni, ezután döbbenthették rá őket, mennyivel jobb, ha a semmittevés helyett inkább jövőjükön munkálkodnak. Mindez nem valósulhatott volna meg, ha Hofher atya és társai korábban nem látogatták volna rendszeresen az érintett családokat, s nem tanultak volna meg az egészen más társadalmi-kulturális közegben élő emberek nyelvén beszélni. A szerzetest segítették Borsodban szerzett tapasztalatai, ahol a Tápiószecsőn tapasztaltnál is nagyobb a nyomor. Kimondottan olyan embereket kerestek, akik még a nyolc általánost sem fejezték be, sőt mint a tanítási órán magunk is láthattuk, többen vannak közöttük, akik soha egyetlen osztályt sem végeztek el, így írni, olvasni, számolni sem tudnak. Ezen társadalmi csoportok képzésére ma ugyanis semmilyen oktatási rendszer nem létezik, a múltban működött dolgozók iskolája hálózatot teljesen leépítették, vagyis a kutatások szerint mintegy százezer hazai analfabétát az állam egyszerűen magára hagyta. A Szeretet Iskolájában létrehozott jezsuita módszertan lényege éppen az, hogy mindenkivel egyenként foglalkoznak, a tanítványok elé elérhető célokat állítanak, s a gondoskodást kiterjesztik a családra is. Hofher József földrajzot és biológiát tanít, a többi órára fizetett vendégelőadókat hív, akiknek a bérét jórészt osztrák segítséggel tudják biztosítani.
– A funkcionális analfabetizmus megdöbbentően széles réteget érint – teszi hozzá Szemes Zsuzsa, utalva arra, hogy, bár pontos adatok nincsenek, a lakosság legalább tíz százaléka igen súlyos szövegértési problémákkal küzd. A hátrányos helyzetű, iskolázatlan közösségekben, mint minden problémás jelenség, a funkcionális analfabetizmus is hatványozottan van jelen, feladva ezzel a leckét a misszionáriusoknak.
Tanító-segítő tevékenységük nem ér véget Tápiószecső határában, az atya rendtársával, Vértesaljai Lászlóval közösen vállalt éhségsztrájkjával szélesebb közönségnek próbált üzenni, szerinte sikerrel. Egyrészt meg akarták mutatni, hogy a katolikus egyház sokak állításával ellentétben nem antiszociális, képviselőinek többsége a szolidaritás elvének hű követője.
– Tűzoltó munkát végzünk, nincs azonban mögöttünk olyan vagyoni háttér, amellyel átfogó szociális intézményeket lehetne létrehozni – magyarázza az atya, aki tevékenységüket szociális apostolságnak nevezi, amelynek célja az, hogy segítsen talpra állni az elesett embereknek. A jezsuiták példát mutatnak tehát, de dolgozzanak bármilyen keményen, sajnos tény az is, hogy néhány elszánt szerzetes és tanár nem oldhatja meg az összes társadalmi problémát. A nehézségeket Hofher atya sem hallgatja el. Átfogó szociálpolitikát véleménye szerint csak legfelső szinten lehet kialakítani, a jelenlegi kormány azonban szerinte kifejezetten antiszociális politikát folytat, tönkretéve, megfojtva az eddig úgy-ahogy működő programokat, intézményeket. Visszautasítja azt a felszólítást, hogy a papok ne politizáljanak, hiszen amikor jogtalanságok történnek, „igenis ki kell mondanunk a véleményünket”.
– Különben is furcsán hangzik ez a felszólítás egy olyan országban – teszi hozzá –, ahol annyi pap vált vértanúvá.
December közepétől vízkeresztig tartott éhségsztrájkja tehát állásfoglalás volt, vagy inkább – ahogy fogalmaz – kiáltás azok felé, akik bár segíthetnének, ehelyett kisemmizik az egyébként is elesett társadalmi rétegeket.
Az atya huszonegy kilót fogyott, pedig, mint tréfásan fogalmaz, esze ágában sem volt részt venni a Nagy fogyás című műsorban, ennél mélyebb érvek álltak az áldozatvállalás hátterében. Azt látja ugyanis, hogy a társadalomban újra kialakult a félelem, annak érzése, hogy a valahová tartozás egyben megbélyegzést is jelent. Sok olyan képeslapot kapott, amelynek feladója szolidaritásáról biztosította őt, de nem merte aláírni, mivel nem adja semmihez a nevét félelemből vagy valami más okból.
Mit tehetnek ők, hogy ne legyen így? A gyakorlatban is kifejezik szolidaritásukat, például azokkal a cigányokkal, akik tudás hiányában lassan egyszerű eszközzé válnak a gépezetben.
– A kormány arról beszélt, hogy felszámolják a nyomorúságos cigány telepeket, ehhez képest mára több van belőlük – mondja, utalva arra, hogy 2004-ben erre a célra állítólag elkülönítettek egy 15 milliárd forintos alapot, amiről akkoriban Teleki László roma ügyi államtitkár is beszélt, a jelek szerint azonban ez az összeg egyszerűen kifolyt a feneketlen zsákból, vagy soha nem is létezett. – Gyurcsány Ferenc meg azt mondja, tessék dolgozni, csak éppen fogalma sincs róla, milyen az, ha egy településen kilencvenszázalékos a munkanélküliség.
Az atyának erről megvan a saját teóriája, és bár lehet, hogy ezt sokan összeesküvés-elméletnek érzik, mindenesetre van benne rendszer: úgy véli, tudatosan züllesztettek le széles rétegeket, köztük a cigányok tömegét, rombolták szét kultúrájukat a média felhasználásával, hogy aztán a „materialista agymosást követően” bármit elhitethessenek, megvetethessenek velük, még akkor is, ha a rájuk tukmált árukat képtelenek megszerezni önerőből.
Nem csoda, hogy a szélesedő szellemi-lelki nyomor felszámolásához Hofher József isteni segítségben bízik. S bár az ima tényleg fontos, az atyáék a jelek szerint be is segítenek az égieknek.
Fleck
Mindennek van határa!
