Ön kifizetné? – népszavazás a tandíjról

Az óriásplakát két szélén két középkorú férfi, Gyurcsány Ferenc jelenlegi és Orbán Viktor volt miniszterelnök. Kettejük között a kérdés: „Ön kifizetné az ő gyermekeik taníttatását?”, majd még egyszer, hogy a plakát olvasói el ne értsék, lentebb, nagyobb betűkkel, rövidebben megismételve: „Ön kifizetné?” Lenne mit fizetni ugyanis, lévén szó négy-, illetve ötgyermekes családapákról. De ezt nem fontos tudni. Az viszont nyilvánvaló, hogy a mindenkori miniszterelnökök jövedelme magasan felülmúlja a plakátnézők jövedelmének átlagát.
Az óriásplakátot néhány napja hajnalban ragasztották ki Szombathely belvárosában. Nem az SZDSZ kampányának részeként, nincs rajta a párt logója, és nem tudatosítja, hogy a március 9-én a szavazóurnák elé járulók igennel vagy nemmel szavazzanak. Az óriásplakát készítői csupán elgondolkodtatni akarják az állampolgárokat. Pártsemleges módon. Pártsemlegességük bizonyítására még arra is hajlandók voltak – mivel végül is a kormány mellé álltak –, hogy Gyurcsány Ferenc kimondottan előnytelen arcképét használják.
Az óriásplakát magukat meg nem nevező készítői egy nálunk sajnálatosan ismeretlen állampolgári mentalitás képviselőinek tudják magukat. Ők a pártoskodásra nem hajlandók, viszont lényegbe vágó, igazi kérdések feltevői, és csupán a válaszok magyarázó erejétől függ, hogy hová teszik az ikszet. Akciójukat előkészítették. Ama hajnalon megcsörrent néhány helyi újságíró mobilja, hogy nézzék meg, ami néhány óra múlva már nem lesz ott. A hírre az országos média is felfigyelt.
Mit lehet ilyenkor erre válaszolni? Jómódú emberek gyermekeinek taníttatását miért én fizessen? E férfiúknak, különösen a jelenlegi – többmilliárdos vagyonnal rendelkező, cégeiből évente nagyjából 80 millió forintnyi osztalékra szert tevő – miniszterelnöknek van elég pénze, de a volt miniszterelnök anyagi helyzete sem adhat okot aggodalomra. Aki gyermekek nemzésével kellemesen múlatja az időt, az tudja elviselni ebbéli tettének kellemetlen következményeit is. A tandíj ilyen következmény. És bár a népszavazás csak a felsőoktatásban tanulók tandíjáról szól, az óriásplakát készítői úgy látják helyesnek – ellenkezőjét nem állítják –, hogy az általános és középiskolába járóknak is tandíjat kellene fizetniük. Akinek négy gyereke van, az négyszer annyit, akinek öt, az ötször anynyit, mint az egygyerekesnek – ez így természetes. Az ősbűn még Wekerle Sándor miniszterelnök és gróf Apponyi Albert kultuszminiszter hivatali ideje alatt, 1908-ban történt. Az Országgyűlés ekkor törölte el az elemi népiskolai oktatás tandíját (1908:XLVI. tv.), és lett az ingyenessé. Az idén éppen 100 éve tombol a szocializmus Magyarországon, azóta ringatjuk magunkat az ingyenesség hamis illúziójába. Ideje van az agymosásnak – állítja kampánya középpontjába az SZDSZ.
Az, hogy a felsőoktatásban tandíjat kell fizetni, nem új gondolat, legalább másfél évszázados. A középkor kevés egyeteme ugyanis azt jellemzően nem ismerte. De a világ előre megy, s új felismerések támadnak. Bauer Tamás magát pártonkívülivé nyilvánító szabad demokrata politikus szerint a tandíj a társadalmi méltányosságot szolgálja, mert – legalább részben – kiküszöböli azt az igazságtalanságot, hogy „az egész lakosság adójából finanszírozzák azt a felsőoktatást, amelynek túlnyomórészt a tehetősebb csoportok tagjai a haszonélvezői” (HVG, február 16., 113. o.). Illyefalvi Zoltán közgazdász, közíró Bokros Lajos volt pénzügyminisztert idézi, aki szerint a kérdés az, hogy ki viselje a felsőoktatás fenntartásának terhét: „azok, akik soha nem részesülnek hihetetlen nagy értékű egyéni, emberi tőkebefektetés hasznából, vagy azok, akik részesedni fognak belőle. Azt lássuk be, hogy a társadalom kisebb része tud csak egyetemre menni” (Népszabadság, február 13., 12. o.).
Vizsgáljuk meg a fenti, nem teljesen azonos, de egymást kiegészítve erősítő álláspontokat szigorúan közgazdasági szempontból. Az állítás a következő: ha nincs tandíj, az is fizet a felsőoktatásért, akinek nincs módja felsőfokú tanulmányokat folytatni, illetve az nem fizet, akinek a felsőfokú tanulmányokból a legnagyobb haszna származik. Ez méltánytalan, igazságtalan. A tandíj bevezetésével eljön a méltányosság, az igazságosság kora. Ennek alapján a kormány és a kormánypártok, valamint az őket támogató balliberális értelmiség azt gondolja és azt mondja, hogy erkölcsileg kizárólag a tandíjpártiság vállalható, a tandíjellenesség erkölcstelen. Aki ellenzi a tandíjat, az a szegények kizsákmányolója. A legmegvetendőbb.
Csakhogy mindennek az ellenkezője az igaz.
Bauer Tamás akkor követ el közgazdasági szarvashibát – ráadásul egyszerre kettőt –, amikor az egész lakosság adójából finanszírozott felsőoktatásról beszél. Az „egész lakosság” fogalma ugyanis egyrészt eltakarja, hogy a lakosság nagyon is különböző jövedelmi helyzetű, így nagyon különböző mértékű adót fizet – és itt nem csupán a személyi jövedelemadóra, hanem az áruk és szolgáltatások árába épített forgalmi adókra is gondolni kell. A tehetősebbek magasabb, a szegények alacsony adót fizetnek. Csak a tehetősek magasabb adójából kerülhet pénz a felsőoktatás fenntartására, és tanulhat tandíjmentesen a tehetős és a szegény gyerek is. Vagyis a tehetősek fizetik a szegény gyerek tanulmányainak költségeit. De a tandíjmentességnek a többgyermekes tehetős is haszonélvezője a nála kevesebb gyermeket felnevelő vagy gyermektelen tehetőshöz képest. Bár jövedelmük, illetve adójuk azonos, az előbbiek felsőoktatási képzésének költségeihez az utóbbiak is hozzájárulnak adófizetésükkel. A tandíj bevezetése leginkább a gyermektelen tehetősek érdeke.
Bauer a második szarvashibát azzal követi el, hogy világlátása vertikális, a jelen pillanatra irányul. Neki csak az számít, hogy éppen most kinek az adóiból tartják fenn a felsőoktatást. Ez szűk, provinciális nézőpont. Helyesebb teljes emberi életpályát nézni. Igaz, hogy a felsőoktatásnak „túlnyomórészt a tehetősebb csoportok tagjai a haszonélvezői”, de ha nincs tandíj, akkor a szegényebbek nyilvánvalóan könnyebben válhatnak haszonélvezővé, mintha lenne tandíj, és ezen haszonélvezők haszna az általuk a munkapiacon elért magasabb jövedelem, ami egyúttal magasabb adófizetést jelent. Ez válaszolható Bokros Lajosnak is. Aki nem részesül a felsőoktatásban megszerezhető tudás keresetnövelő hasznából, az – leszámítva néhány felsőfokú végzettség nélküli sikeres vállalkozót – sosem fizet érte.
Miért is követ el Bauer Tamás és Bokros Lajos, a két elismert közgazdász közgazdasági szarvashibát? Azért, mert nincsenek mély és alapos ismereteik a jövedelem-újraelosztásról. A tandíj hiányát méltánytalannak, igazságtalannak, a szegények kizsákmányolásának tartják. Pontosan az ellenkezője az igaz. A tandíj hívei és fő haszonélvezői a tehetős gyermektelenek. A kormánykoalíció az ő érdekükben mozdul. És most egyelőre ugyan csak a felsőoktatásról van szó, de mindaz, amit elmondtak, lényegében változatlanul elmondható az alsó- és a középfokú oktatásra is. Megérhetjük, hogy néhány év múlva ott is a tandíj bevezetése kerül terítékre. Miközben adócsökkentés címén az SZDSZ-től mást se hallunk, mint a progresszív személyi jövedelemadózás egykulcsossá alakítását. Hát persze. Ez szolgálja leginkább a tehetősek érdekét.
E sorok írója nem állítja, hogy a tandíjnak nincs helye a felsőoktatásban. Az nagyon is kívánatos, hogy az állami finanszírozású helyre felvett, de gyengén teljesítő diák tandíjfizető legyen. Az is, hogy költségtérítéses képzésben tandíjat fizető, ha kiválóan teljesít, tandíjmentességet kapjon. De méltányosságot, igazságosságot, szegénypártiságot hazudni közgazdasági jelmezbe öltözve ott, ahol ennek épp az ellenkezője igaz? Az nem.

A szerző közgazdász