Nézzük, miket hallgattunk mostanában örömmel. A soha nem látott magasságokban szárnyaló hazai popzene zavarba ejtően gazdag kínálatából persze Péterfi Bori slágereit, aki előző életében nyilván denevér volt. Aztán meg három olyan zenekart (30Y, Kaukázus, Suhancos), amelyek szövegvilága a magyarországi rock and roll nagykönyv legszebb lapjaira kívánkozik. Máris, holott még igencsak a megpróbáltatások elején tartanak, de az apró megfigyeléseken alapuló, bátran vállalt érzelmeket sem nélkülöző, olykor frenetikus humorral operáló dalok sokat sejtetnek és további szép jövőt ígérnek. Ha egyszer majd valaki megírja a kétezres évek elejének regionális popzenei történéseit, elszöszmötölhet azon, hogy mi is történt itt hirtelen és miért, mert az, hogy egy látványos bumm közepén hallgatózunk, már most is világos. És ugyanez zajlik a dzsesszben, az elektronikus zenében, etnóban-worldben és mindezek virágzó fúzióiban, reszkess világ, we’re magyar.
Addig is, amíg a világ hanyatt esik ettől, történnek máshol is érdekes dolgok, amelyektől ösztönből fel lehet nyomni a kocsiban a hangerőt, hogy szebben szaladjanak a fák.
Ilyen például Everlast és Santana közös gitározásának egyik gyümölcse, a Put Your Lights On, vagy Moby Extreme Ways című szerzeménye, amely egyébként a Robert Ludlum Bourne-sagájából készült legutóbbi filmnek is betétdala egyben. Ennyit most a rádió újabb aranykoráról (tényleg, ez is szinte egyszerre jött, a borzalmas kilencvenes évek után most van vagy négy adó, ahol a számítógép mellett a jó ízlés szerkeszti a zenét), filmet pedig mindenki rendezhet, nem kell hozzá más, csak pénz és hírnév. Jó példa erre a nemrég befejeződött Berlinale, ahol a hatvanas évek óta nem tapasztalt szimbiózisban jelent meg film és popzene.
Magától értetődő, hogy a fesztivál nyitófilmjének Martin Scorsese Shine a Light című egész estés dokumentumát választották a szervezők, lett is olyan visítozás a megnyitón, hogy Potsdamig hallatszott. A nagy Marty ugyanis a blues történetének és Bob Dylan munkásságának felgöngyölítése után ezúttal a Rolling Stonesról készített filmet, mintegy negyven évvel az után, hogy Jean-Luc Godard kifejezte szimpátiáját. És senki semmit nem bízott a véletlenre.
Scorsese tizenhat kamerával és hét rendkívül magasan kvalifikált operatőrrel rögzítette a zenekar ünnep- és hétköznapjait, a Stones tagjai megjelentek a helyszínen, és káprázatosan néztek ki, amitől aztán a fesztivál némiképp nagyobb publicitást kapott a médiában, mintha egy a transzvesztiták beilleszkedési nehézségeit bemutató ghánai kísérleti filmmel kezdtek volna. Bár…
Itt van például mindjárt egy méltán híres első filmes, Madonna, aki debütáló rendezésének világpremierjére érkezett Berlinbe, és szintén kisebb közlekedési káoszt okozott. Ha nem is az ágyban és nem is a vásznon (utóbbi nem is olyan nagy baj), de a heroina láthatóvá vált, mintegy megtestesült. A legutolsó ennyire népszerű amerikai állampolgár ebben a városban J. F. Kennedy volt, kár, hogy szegény Drella (Andy Warhol) nem érhette meg ezt a pillanatot, azonnal bexeroxozta volna a művésznőt a néhai elnök és Mao közé. Madonna percek alatt show-műsort barkácsolt egy szimpla sajtótájékoztatóból, amire rátett még egy lapáttal, hogy Filth and Wisdom (Szenny és bölcsesség) című filmjének főszereplője, Eugene Hütz röpke koncertet rögtönzött, legyűrve ezzel a szőrösszívű kritikusok maradék ellenállását is. A zseniális ukrán–cigány etnopunkot (vagy mit) játszó Gogol Bordello zenekar énekese a szokásos adrenalinbombájával felfegyverkezve szórakoztatta az egybegyűlteket, egyszerűen csak magát játszotta, mint a filmben, és a következő ukránnak tűnő közmondással gyarapította a világ közös kultúrkincsét: „If you want to rich the sky, you fuck a duck and try to fly.” Ha ez így megy tovább, az ukránok készülhetnek, úgy járnak, mint a kazakok. Borat után.
A Szenny és bölcsességnek egyébként Madonna nemcsak a rendezője, de producerként és részben forgatókönyvíróként is jegyzi. Egybehangzó vélemények szerint a filmnek egyszerűsége ellenére jóval több művészi értéke van, mint férje, Guy Ritchie valami miatt kritikusnak mondott, végtelenül ostoba dolgozatainak. Erről valószínűleg hamarosan a magyar nézők is meggyőződhetnek, egy ilyen filmet nem kell promotálni, elviszi a név. Amelyet egyébként felmérések szerint többen ismernek a világban, mint George W. Bushét.
Zillertal, Laax, Klosters, St. Moritz, Cervinia, Seiser Alm, Iglu-Dorf. Nem éppen a nemzetközi pop-rock térképről ismert nevek, de a notórius síelőknek nyilván többet mondanak. A szezonnak lassan vége, de az emlékek és törések ápolásában nagyszerű segítséget nyújt a Mountain de luxe című dupla album, amelyen a síparadicsomok luxuscsehóinak legnépszerűbb slágereiből kapunk egy kis ízelítőt. Lorenzo Al Dino válogatásában és keverésével ismert szerzemények bájos lebutításával szembesülhetünk, dzsesszes, bárzenés, elektro modorban, nem egy lavina, de hideg ellen pompás. Megkapta a magáét többek között a Don’t You (Simple Minds), a Personal Jesus (Depeche Mode), a Boys Don’t Cry (The Cure), a Smoke on the Water (Deep Purple) és a Wicked Game (Chris Isaac) is.
Lorenzo! Magnifico!
Mountain de luxe (Warner, 2007) l l l l l
Rövidre vágva
The Killers: Sawdust (Universal, 2007) l l l l
A Gyilkosok 2003 és 2007 között kiadott kislemezeinek B oldalai (mindig azok a jobbak) összegyűjtve, plusz még négy eddig össze nem drótozott kompozíció. Kissé korainak tűnő összegzés, de semmi baj, sőt.
otthonteremtés
Nemsokára még könnyebb lehet majd lakáshoz jutni
