Stílusgyakorlatok

A retorika a jó beszélés tudománya, vagyis „scientia bene dicendi”. Mediatizált korunkban mind nagyobb szükség is van rá, hiszen egy politikus szónoklatai ma már nemcsak teremnyi vagy térnyi, hanem országnyi emberhez is eljuthatnak. A jó beszélő ismérve a műveltségen és a tehetségen túl a tisztesség is, tanítja a híres római rétor, Marcus Fabius Quintilianus, akinek magyarul majd száz év után újra megjelentetett Szónoklattan című munkája ma talán aktuálisabb, mint valaha.
„De nem ily rokon eszmék kedvéért térek vissza a jó Quintilianusra, hanem főleg azért, mivel munkája bevezetésében minden jóravaló ember szívét kell, hogy azonnal előre megnyerje. S ez, hogy nem választja külön a szónokot az embertől. Nem képzelheti, hogy igaz szónok válhassék abból, aki nem feddhetetlen jó ember” – mondta Zichy Antal 1868-ban a Kisfaludy Társaságban A szónoklatról című székfoglaló előadásában. A tételt a pedagógiatudomány is magáévá tette: Fináczy Ernő Az ókori nevelés története című, XX. század elején megjelentett munkájában fontosnak tartja kiemelni: Quintilianusban él a meggyőződés, hogy az általános műveltség kelléke nemcsak a tudás, hanem az erkölcsiség is. Jó szónok volt-e tehát Hitler? – kérdezhetjük. Bizonyára, hiszen tömegeket tudott meggyőzni, mozgatni, lelkesíteni. Ha azonban elfogadjuk a quintilianusi tanítást, bátran mondhatjuk, Hitler minden veleszületett tehetsége ellenére mégsem lehetett jó szónok, hiszen hiányzott belőle az erkölcs, a tisztesség. A történelem az ő esetében is Quintilianust igazolta.
A kiváló római rétor és tanár szónoklattani munkáját minden kor felfedezte magának, itt az ideje tehát, hogy így tegyünk mi is a XXI. század eleji Magyarországon. A mű teljes szövegét 1416-ban St. Gallenben találták meg, és a humanisták közre is adták. Nagy Károly idején Lupus apát dobta be Quintilianus művét a köztudatba, ennek hatására javították a Biblia és a tudomány nyelvét. Felfedezte a középkori kultúra aranykora, a XII. század is, a természet- és szellemtudomány egyik csúcspontjának korszakában is iránymutatást jelentett; de nem hiányozhatott a retorikáról szóló összefoglaló mű Mátyás király könyvtárából sem. S végül példaképüknek tekintették a XX. század nagy retorikai iskolái is, ez lett a modern irányzatok ősforrása. Amit Quintilianus összerakott, azt követői ízlésük, szellemi irányultságuk szerint rendre szétszedegetik, egy-egy elemét kiemelik, tökéletesítik és továbbfejlesztik, de legyen ez már a tudósok problémája. Nekünk, laikusoknak itt az alapmű.
A Szónoklattan nem csupán egyike a nyilvános beszéd tudományáról írott számtalan munkának, hanem a leghosszabb, legterjedelmesebb és legigényesebb antik retorikai mű, összefoglalása mindannak, amit az ókorban e tárgykörben kigondoltak és képviseltek. Quintilianus a görög és latin szakírók munkáit és az egész görög és római szépirodalmat is felhasználta témája feldolgozásához, így gyakorlati és elméleti munkaként egyaránt forgatható, mondja Adamik Tamás, a pozsonyi Kalligram Kiadónál most megjelent kötet szerkesztője és egyik fordítója. A Szónoklattant alkotó tizenkét könyv közül hét az ő munkája, ötöt pedig kiváló latinista tanítványai jegyeznek. Ez a mostani a harmadik magyar nyelvű fordítás. Az elsőt 1856-ban Szenczy Imre készítette, ebben még sok a kihagyás, a második fordítást két kötetben Prácser Albert adta közre 1913-ban és 1921-ben. Az új fordítás időszerűségét Adamik professzor azzal indokolja, hogy nemcsak a magyar nyelv változott majd száz év alatt, de a szövegkritika is sokat fejlődött.
Marcus Fabius Quintilianus, az időszámításunk szerinti I. század második felében élt tanító, ügyvéd és szónok húsz év munka után vonult nyugdíjba, és barátai unszolására fogott bele a nagy, összefoglaló mű megírásába, amelybe belefoglalta pedagógiai, retorikai és bírósági tapasztalatait is. A szónok nevelését már a csecsemőkortól kezdi, mivel fontosnak tartja, hogy a dajkája beszéde is pontos és szép legyen. A tizenkettedik, az utolsó könyv a szónok alakjával, képzésével, továbbképzésével és stílusával foglalkozik, sőt még arról is szó esik benne, hogy mikor ildomos visszavonulni. Quintilianus szerint a szónoknak a csúcson kell abbahagynia az aktív pályafutást, azt követően a tanítványoknak szentelnie magát.
– Az ókorban három nagy szónoki iskolát különböztetünk meg – mondja Adamik Tamás. – Arisztotelész követői, a peripatetikusok a logikai bizonyítás és a stílus fontosságát hangsúlyozták. Iszokratész nevéhez köthető a második iskola, amelyet Athénban időszámításunk előtt 390 körül alapított a szónoklattan oktatására. Míg Arisztotelész a retorikát a filozófia felől szemlélte, Iszokratész magát a retorikát tekintette filozófiának. Mivel pedig Iszokratész a szónoklást az emberi lét legfontosabb tudományának tartotta, az ő értelmezésében a stílus még fontosabbá vált, tőle származik a „fennkölt stíl” fogalma is, amely hosszú körmondatokban ölt testet. A harmadik nagy iskolának a sztoikusokat tekinthetjük, akik nem a stílusban, hanem a logikában alkottak nagyot. A nyelv szempontjából fejlesztették tovább az Arisztotelész által kidolgozott logikát.
Quintilianus ezzel szemben azt a kérdést teszi fel, művészet vagy tudomány-e a retorika, s végül a sztoikusok iránymutatását elfogadva jut arra a felismerésre, hogy: a jó beszéd tudománya. A „bene” tehát az erkölcsileg jót, a tisztességest jelenti, vagyis azt, hogy csak becsületes ember lehet jó szónok, és átok az, ha becstelen ember él vissza a szó hatalmával. Ugyanakkor jelenti a nyelvi műveltséget és a született tehetséget is. Quintilianus szerint a retorika azért is tudomány, mert nem elsősorban a meggyőzés a célja, hisz meggyőzni lehet pénzzel vagy szépséggel is. A szónok elsősorban „vir bonus”, vagyis derék férfiú, aki jártas a beszédben is, és egyszerű stílusban képes tanítani, közepes stílusban szórakoztatni, és fennkölt stílusban megindítani, érzelmeket kelteni, mivel meggyőzni csak érzelmileg megragadott embereket lehet.
Gondoljunk Quintilianusra és a „vir bonus”-ra, amikor mai szónokainkat hallgatjuk.