József atya ablakából a Pilis-tetőre látni. De a pilisvörösvári katolikus Szent Erzsébet Otthon lakója nem sokáig gyönyörködik a tájban reggelente. Fürge tempóban minden ízületét átmozgatja, húsz fekvőtámaszt is lenyom…
– Az embernek karban kell tartania a testét, ez is egyfajta aszkézis – mondja az 1916-ban született Bálint József jezsuita szerzetes. – Ha egy hétig nem csinálom, már megérzem. A tízperces reggeli tornához cserkészkorom óta ragaszkodom. Hetvennégy éve mentem el jezsuitának, ott is előírták a napi testmozgást.
– Gondolom, ehhez az egészségi állapothoz jó gének is kellenek…
– A Gondviselő bizonyára ezt is felhasználta… Felmenőim anyakönyvi bejegyzései az 1700-as évektől ceglédiek, de jászok és kunok az őseim. Anyai nagyapám bognármester volt, egyik nagynénémék híres divatszalont tartottak fenn. Apai nagyapám még földműves, tanyás gazda volt, de tönkrement. Édesapám mozdonyvezető lett. Az ő mozdonya arról volt nevezetes, hogy mindig ragyogott a tisztaságtól. Apám a pontosságáról is híres volt. Őt bízták meg főmozdonyvezető korában, a 30-as évek elején, hogy Horthy Miklós kormányzót Vácról Balassagyarmatra szállítsa különvonaton. De amit a legtöbbször emlegetett: ő vezethette az úgynevezett aranyvonatot az Ipolyságtól Rozsnyóig. Ma már csak a másik aranyvonatról tudnak az emberek, ami a zsidók vagyonát vitte ki az országból. Én viszont arról a szerelvényről beszélek, amelyen a koronázási ékszereket szállították 1939-ben, az első bécsi döntés alkalmából, népünnepély gyanánt a visszacsatolt területekre. Amerre elhaladt a vonat, a földeken dolgozó emberek letérdeltek, apám ilyenkor lelassította a vonatot…
– Mi volt az ön első, személyes „történelmi” élménye?
– A románok bejövetele, három-négy éves koromban. Szegények voltunk akkoriban; ceglédi, szűkös, szoba-konyhás lakásunkba nyomult be több román katona. Kihúzott bajonettel érkeztek, hogy éreztessék leigázottságunkat.
– Cserkészkorában látta élőben Teleki Pál grófot?
– Láttam bizony a magyar főcserkészt az 1933-as gödöllői világjamboreen, Baden Pawel legfőbb cserkész társaságában. A hitem felébredése is a cserkészettel függött össze. A váci piarista gimnázium diákjaként, tizenhat évesen őrsvezető lettem. Szerettem oktatni a nálam fiatalabb cserkészeket, vonzani kezdett a paptanári hivatás.
– Ha a piaristákhoz járt, hogyan lett jezsuita?
– Hetedikben kaptunk egy olyan hittanárt, aki egykor Kalocsán volt jezsuita diák. Olyan sok szép dolgot mondott el a Jézus Társaságáról – miként mélyednek el a tudományban, milyen sokrétű az apostolkodásuk, és mennyire komolyan veszik a modernséget –, hogy az ő hatására öten mentünk el a piaristáktól jezsuitának.
– A magyar jezsuitáknak arra is volt erejük a két világháború között, hogy elindítsák és felvirágoztassák a KALOT-mozgalmat, amelyről ma már keveset hallani.
– A Kerkai Jenő páterék által alapított KALOT betűszó helyes feloldása: Katolikus Agrár Legények Országos Testülete. A mozgalom átérezte XI. Pius pápa 1931-es Quadragesimo anno kezdetű szociális enciklikáját. Ez annak a Rerum novarum enciklikának a negyvenedik évfordulóján jelent meg, amely a munkásproletárokkal foglalkozott. Az 1931-es viszont már az agrárproletariátus problémájához közelített. A KALOT működése is bizonyítja: a katolikus egyház az adott korban sem fonódott mindenestül össze az arisztokráciával. Voltak keresztények, akik felkarolták a nagybirtok felosztásának gondolatát, beleértve az egyházi uradalmakét is. Ám sajnos egy püspöki kar előtt lezajló KALOT-előadáson az egyik főpap páter Kerkaiba belefojtotta a szót, amikor éppen azt akarta kimondani: „földosztás”. Pedig ha ezt mi kezdtük volna megvalósítani a két világháború között, nem pedig a kommunisták Rákosi alatt, akkor nem került volna veszélybe a puszta léte is a világi papoknak és a szerzeteseknek.
– Ezerkilencszázötven a szerzetesrendek kíméletlen felszámolásának esztendeje volt. Önt is teherautóra rakták a rendtársaival együtt?
– Hajszálon múlt. Az „összeszedések” idején egyetlen nap kivételével a Mária utcai rendházunkban voltam, de amikor a mi közösségünkre került a sor, éppen édasapámhoz utaztam le Nagymarosra egy kofferral, hogy mentsem a kézirataimat. Viszszafelé benéztem a rend dunakeszi nyaralójába, ott ért a hír, hogy már nálunk is összeszedtek mindenkit, és internálták őket. Drága jó nagynénémhez mentem a nagykátai tanyavilágba bujdokolni. Ott ért egy olyan élmény, amely végleg megszilárdított hivatástudatomban. Nos, nagynéném, ez az akkor hetvenéves özvegyasszony föllelkesedett az érkezésemen. Elmondta, vasárnaponként órákat gyalogolt a szőlőjéből oda-vissza, hogy a falubeli szentmisén részt vehessen. „De most, Józsikám, idegyütt veled a szentmise!” – örvendezett. Ott értettem meg, jöhet akármi, a Jóistent misézés formájában bárhol „lehozhatom a földre”.
– Mikor és hol verték össze először a kommunisták?
– Még 1948 őszén, amikor szórványlelkész voltam a tanyavilágban. Az orosházi körzet kanászból lett rendőrfőnöke elképesztő szadista ember volt. „Az ország öszszes csavargó csuhása az én körzetembe csődül garázdálkodni?!” – kiabálta. Boldog voltam, hogy az Úr Jézusért összevernek. Csak az első ütések fájdalmát éreztem, amíg ütött és vert, nyugalommal figyeltem az arcát. Attól fogva fölismertem azokat az embereket, akik mások megkínzásával foglalkoznak, mert speciális vonások ülnek ki az ábrázatukra.
– Hogy lehet, hogy éppen 1964-ben ítélték el öt év börtönre, amikor már a Magyar Népköztársaság és a Vatikán kiegyezése is megtörtént?
– Egyik páter azt mondta egykor: a szigorú és a puha diktatúra között az a különbség, hogy az előbbiben szappan nélkül, az utóbbiban szappannal borotválnak minket… De azt a hatfős jezsuita csoportot, amelybe én is beletartoztam, még valóban nem részesítették szappanos borotválásban. Egyrészt mert a vatikáni kiegyezés után a kommunista vezetés szélsőbal szárnya felhördült, és ezzel elérték, hogy a „klerikálisok” ne gondolhassák, hogy most már mindent szabad. Másrészt az idő tájt történtek olyan – sajtó által elhallgatott – forrongások, amelyek 1956 szellemének a feléledésével fenyegették a kádári rezsimet.
– De mi volt az önök „bűne”?
– Mi voltunk a világszolidarizmus „összeesküvői”. Már hosszabb ideje figyelték, hogy páter Rózsa Elemér budapesti, Himfy utcai lakásán erre a szociális eszmére oktatjuk az ifjúságot. Házkutatások során megtaláltak erről szóló iratokat is. A világszolidarizmus eszméje páter Dombi Józseftől való, de főként én dolgoztam ki. Eljutottunk benne a kapitalizmus és a kommunista kollektivizmus együttes bírálatáig. Ha az egyén és a magántulajdon a legfőbb érték, akkor végül milliók szolgálnak egynek, ha pedig a kollektivitást emeljük minden más fölé, annak meg az egyén esik áldozatául. A mi szociális eszménkkel igyekeztünk megtalálni az egyén és a közösség optimális viszonyát. A börtönben gyóntattunk, áldoztattunk, kifejezhettük szolidaritásunkat a szenvedő magyar néppel. Végül az én büntetésemet jó munkavégzésemért harmadolták, úgyhogy öt év helyett „csak” hármat ültem.
– A kommunizmus miatti kollektív áldozathozatal nem fejeződött be. A hatalomba visszakerült nómenklatúra magának privatizálta vagy átjátszotta idegen kézre az ország vagyonának jó részét, és még mindig nincs vége. Ön, aki annyi történelmi fordulópontnak volt kortanúja, lát reményt a magyarság felemelkedésére?
– Ha csak százezer ember van, aki nem vállal közösséget a már szodomai vonásokat is felöltő fogyasztóisággal, és rendesen éli vallási életét, és ha abból csak tízezer, aki a hitéért, nemzetéért az életét is kész odaadni, akkor Magyarország meg van mentve. Márpedig ez a létszám biztosítva van! De nem szabad felednünk, hogy nem Isten tartozik nekünk, hanem mi tartozunk Istennek egy élettel és egy halállal.
origo.hu
Figyelem! Szökésben van egy fogoly Vas vármegyében
