Hadd kérdezzek először valami olyat, amit kérdés nélkül is tudnom illene: pillanatnyilag mi a hivatalos titulusa a Ferencvárosnál?
– Nincs semmilyen tisztségem.
– Miért nincs?
– Én döntöttem így. Nyár óta kicsit könnyedebbre vettem a munkát a Fradinál, hetente egy alkalommal vagyok ott a Népligetben, általában a hazai mérkőzéseken.
– Pedig sokan reménykedtek benne, hogy Kökény Bea nevével, múltjával, egyéniségével könnyebben megy majd a szponzorszerzés.
– Sajnos mégsem tudtam igazán segíteni. Szélmalomharcot vívtunk, szerintem elsősorban azért, mert a Fradi semmilyen önkormányzati támogatást nem élvez. Nem is elsősorban a pénzre gondolok, hanem összeköttetésekre, személyes kapcsolatokra, amelyek nélkül szinte reménytelen az évi több mint százmillió forintos költségvetés fedezetének előteremtése.
– Inkább ez a szélmalomharc taszította, mert amint a válogatott részéről vonzást érzékelt, máris újabb feladatot vállalt a sportágban. Az ön értelmezésében mi a technikai igazgató feladata, felelőssége?
– Bevallom, a múlt nyáron azért besokalltam a kézilabdától, de a bőrömből nem tudtam kibújni. Nem ugráltam, nem jelentkeztem, de miután Hajdu János szövetségi kapitány megkeresett, úgy éreztem, igent kell mondanom. A női válogatott pekingi szereplése a sportág egészének jövőjére döntő hatással lehet, és semmiképpen sem szeretném, hogy a hazai kosár- vagy röplabda színvonalára süllyedjünk. Ha ez ellen én is tehetek valamit, akkor azt meg kell tennem.
– Miért nem edző? Miért technikai igazgató?
– Mert nem szerettem volna edzősködni, de elképzelhető, hogy még ezen a technikai igazgatói címen is csiszolni kellene. Nem vagyok a tisztségek rabja, de nevet kell adni a gyereknek. A március végi olimpiai selejtezőt megelőző tíznapos felkészülés során majd eldől, hogy pontosan mi lesz a feladatom, mennyire igénylik a játékosok a segítségemet. Én úgy képzelem, ha kell, ápolom a lelküket, folyamatosan kommunikálok velük, egyszerűbben szólva, nekem mindig nyugodtan kidumálhatják magukat, és ha kérnek, tanácsot is adok.
– Kérés nélkül nem? A keretben vannak világklasszisok, erős egyéniségek. Megvárja, míg ők közelítenek önhöz, vagy elképzelhetőnek tartja, hogy odalép valamelyikükhöz, és azt mondja neki: figyelj, ezt csináld, ezt ne csináld?
– Pálinger Katival még együtt játszottam a válogatottban, őt nagyon jól ismerem, vele a decemberi világbajnokság után is sokat beszélgettünk, a jövőben is fogunk. Görbicz Anitával szerintem nem kell lelkizni, ő kiválóan fel tudja magát építeni, de bizonyos terheket talán levehetek a válláról. De például Mehlmannak, Tomorinak a vb-n elkelt volna némi segítség, talán csak egy-egy kiadós beszélgetés.
– Ön szerint mi volt az alapvető ok, amiért végül Németh András szövetségi kapitányi lemondott?
– Az oroszokkal szemben elveszített negyeddöntő után szerintem András és a csapat is szétesett. A kapitány maga sem tudta a vereséget feldolgozni, így a játékosokat sem lendíthette túl rajta, ők viszont tőle várták a segítséget. Átéltem már hasonló szituációt, talán hasznára lehettem volna a csapatnak.
– Az 1999-es vb-re vagy az 1996-os olimpiára és annak utóhatásaira gondol?
– Mind a kettőre. Az 1999-es norvégiai vb-n a negyeddöntőig remekül játszottunk, akkor azonban kikaptunk a házigazdától, és ezzel nagyon éles helyzet állt elő. Úgy nézett ki ugyanis, hogy egymás után kétszer kell nyernünk a sydneyi olimpiai részvételért, és akkoriban még nem volt selejtező vagy pótvizsga. Más kérdés, hogy utóbb kiderült, elég lett volna egy győzelem is, de azt a másfél napot senkinek nem kívánom, amíg feldolgoztuk a vereséget.
– Végül bravúros játékkal ötödikek lettek. Az atlantai olimpián pedig harmadikok, az mégsem egyértelműen vidám történet…
– Nem, mert Laci bácsival (Laurencz László szövetségi kapitány – a szerk.) éppen akkor néhányan nem voltunk túl jóban, de mi, játékosok leültünk egymással, és azt mondtuk: nekünk nagyon kell ez az olimpiai érem, úgyhogy nyerjük meg magunknak! Harcoltunk is érte, összeszorított fogakkal.
– Ahogyan örültek 1996-ban a bronznak, úgy siratták 2000-ben az ezüstöt. Ez is mutatja, az erőviszonyoknak és az elvárásoknak mindig szinkronban kell lenniük. Milyen cél tűzhető ki Pekingben? Feltéve persze, hogy túljutunk a selejtezőn.
– Ha érmet szerez a csapat, az már nagy fegyvertény. Jelen állás szerint a norvégok és az oroszok erősebbnek tűnnek nálunk, bár utóbbiak tőlünk félnek a legjobban. Az arany lehetőségéről sem szabad lemondani, de azt egyértelmű célként kitűzni túlzásnak tartanám.
– Két olimpián vett részt, egyszer sem kellett izgulnia, hogy bekerül-e az utazók közé. Most viszont könynyen a keretszűkítés áldozata lehet, hiszen négyfős szakmai stáb nevezhető, és ebben a kapitány, az orvos és egy gyúró helye a biztos. Ön kit választana negyediknek?
– Nem tudom. Meg kell nézni, ki fog a kapitány mellett a padon ülni, az illető milyen hatékonysággal tud segíteni. Természetesen örülnék, ha mehetnék Pekingbe, de annak nem látnám értelmét, hogy csak úgy ott legyek, ha nem végzek érdemi munkát.
– A tavasz és a nyár nagy kérdése, hogy milyen irányba indul el a Ferencváros csapata, milyen szerepet szánnak a kézilabdának az új tulajdonosok. Mire számít?
– Vártuk a Messiást, és végre eljött, de nekem már annyi hasonló élményben volt részem, hogy nyugodt csak akkor leszek, ha már el is költötték a pénzt azok, akiknek most még tartoznak. Ha az egyesület vezetése nemzetközi szinten is tényleg erős csapatot, húzóágazatot szeretne, és ennek érdekében előteremt évente 200 millió forintot, akkor minden elképzelhető.
– Még az is, hogy a Fradinál is technikai igazgató lesz? Egyébként hogy érzi: befelé halad a kézilabdába, vagy inkább kifelé hátrál belőle?
– Nehéz kérdés. Most befelé tartok, de nagyon sok minden érdekel ahhoz az életben, hogy bármikor is azt mondjam, révbe értem. Ne fogadjon rá, hogy tíz év múlva ugyanitt leszek!
Cintula
Meghalt az első magyar DJ, Keresztes Tibor Cintula
