Tíz év múlva

A politikusok rendszerint így beszélnek: „Országunkat az ellenpárt gonosz mesterkedése megrontotta, de ha a következő választásokon ránk szavazol, minden jóra fordul, nyomban emelkedni fog (a forint árfolyama, a jókedv, a Duna vízállása stb.).” Alapjában véve optimista mesterség az övék, mint a színészet, ahol a tragikai hős bukását kiadós vacsora követi. A szent ügy minden este elvész, de dörgő tapsot arat; a végzet lesújt, még jó, hogy telt házak előtt. A történelem változásai ellenben visszafordíthatatlanok és jóvátehetetlenek.
Ne szépítgessük, másfél év leforgása alatt Magyarországot olyan veszteségek érték, amelyeket egyhamar nem fog kiheverni. Miközben a fokozódó adóprés egyre újabb díjak és járulékok beiktatásával szorítja ki a szuszt az állam polgáraiból, a közszolgáltatásokért viselt állami felelősséget a kormány államtalanítás címén mondja fel, sorsára hagyva az egyre szegényedő társadalmat. Törvény szentesíti a végrehajtó hatalom jogát a nemzeti vagyon elkótyavetyéléséhez: nincs többé akadálya a kórházak, a vasút, a vízművek, erdők, kormányzati és kulturális célokat szolgáló ingatlanok eladogatásának. A nagybirtokrendszer helyreállítása immár a Nemzeti Földalaphoz tartozó területek bevonásával folyik, új tízezer holdas nábobokkal, jogfolytonos paraszti nyomorúsággal.
A klientúraburzsoázia végül az ország legnagyobb spórkasszájára is rátette a kezét, a társadalombiztosítás vagyonára. Az egészségbiztosítás elmagántulajdonítása mérföldkő az ország végkiárusításának történetében: a járulékfizetésre kötelezett állampolgár üzleti vállalkozások adófizetője lesz. Ez utóbbiak vállalják ezentúl a felelősséget az évről évre százmilliárdos forráskivonással sújtott egészségügy romló szolgáltatásaiért, busás haszon fejében. A szabad intézményválasztás megszűnik, az ellátás szervezésének kiváltsága az úgynevezett egészségpénztárakat illeti; nyereségük fő forrása a törvény adta szűkös keretek között a gyógyítás költségeinek leszorítása lesz – értelemszerűen a betegek rovására. Akinek nem tetszik, köthet kiegészítő biztosítást, választhat fizetős szolgáltatásokat. (Itt ér véget – nem egyik napról a másikra, de csak tessék figyelni – a kockázatközösségen alapuló egységes egészségbiztosítás.) Ha pedig a doktor uraknak nem tetszik, ők mehetnek Európába, ahol hálapénz – és hivatalos szemforgatás – helyett tisztességes fizetés várja őket.
A népszavazás dönt a miniszterelnök politikájáról
Mi maradunk. Kisíbolt és visszabérelt államunkban, Bundisztánban, a lezsírozott pályázatok földjén. Élvezzük – a lelátókról, az esélytelenek nyugalmával – a vállalkozás szabadságát, amely poszt-Szovjetunióban pár száz vagy pár ezer párthűbéresnek jár, érdemek fejében. Elvagyunk itt, nem sok vizet zavarunk. Ellenérvek, elnöki vétó, tömeges tiltakozás nemigen nyugtalanítja a kormányzó pártokat. A pénztártörvény körüli viharok, a megerősítő népszavazás elutasítása megmutatta, se változtatni, se tárgyalni nem hajlandók céljaikról – a végsőkig kitartanak. Talán nem is tehetnek mást, kényszerhelyzetben vannak. Az alapjaiban hibás gazdaságpolitika növeli a szegénységet, s ez csökkenti a költségvetés adóbevételeit, tehát fokozza a hiányt. Ezen csak a folyamatos vagyonfelélés segít: utánuk az özönvíz, de sebaj. (Majd annak is az élére állnak.) Ha nem akarjuk megfizetni a lelkiismeretlen gazdálkodás, komótos klientúraépítés árát a kamatos kamatokkal, és ráadásul még a drága láncot is, amelyen orrunknál fogva vezetnek: a kormányzati propagandára elvert milliárdokat, akkor nincs más választásunk, valahogy meg kell szabadulni tőlük!
A közvetett demokrácia eszközei fogytán – a parlamentben hétről hétre ugyanazt a számtanpéldát végzik el, változatlan eredménnyel. A kormány politikájára csak a népakarat közvetlen megnyilatkozása mondhat érvényes nemet. Idén kétszer szavazunk, előbb március 9-én a betegekre, valamint a tanulni vágyókra kivetett új adókról, ősszel pedig az egészségbiztosítás privatizációjáról. Ha a népszavazás megsemmisíti a vitatott törvényeket, a miniszterelnök politikája megbukott. Ha nem, az a civil politizálás végét jelenti egy hosszú időre, nyilvánvaló képtelenségünket arra, hogy a közügyek kimenetelét befolyásoljuk.
Nincsenek illúzióink. Az elmúlt hatvan (!) esztendőből mindössze négy akadt, 1998 és 2002 között, amikor a tényleges hatalom nem a nevét és elveit sűrűn változtató, de személyi állományát és vagyonát tekintve önazonos pártállami utódpárt kezében volt. E rövid közjátéktól eltekintve Magyarországon 1948 óta mindig az ő akaratuk érvényesül, hála páratlan jártasságuknak az akaratérvényesítés koronként változó, durvább és finomabb eszközeinek működtetésében. Ők vezették be és ki a hadikommunizmust, utóbb ők porciózták szét a gulyásszocializmust, végül az eredeti tőke felhalmozásának fáradalmait is magukra vették. (A rendszerváltást követő négy esztendő éppen nem a hatalom átengedéséről szólt, hanem beváltásáról üzleti vagyonra, politikai jövőjük előrelátó megalapozásáról.)
Az is igaz, hogy a ’98-ban győzelmet arató Fidesz helyzete a mostaninál kedvezőtlenebb volt. A szocialista párt akkoriban még nem hirdetett nyílt háborút a szocializmus ellen, híveit választásra kényszerítve elveik és kedvenc pártjuk között. Az SZDSZ erkölcsi tőkéjéből is maradt még annyi, hogy aki nem akarta, annak nem kellett észrevennie a szabad elvek mögött a rideg üzleti érdeket. Tehertételnek ott volt ráadásul minden jobboldali kormány kényszerű szövetségese, politikai szappanoperánk díszparasztja, az ő álkisgazdáival. A siker hajszálon múlt csupán. S nem következett volna be a civilek váratlan közbelépése nélkül.
A civil ellenállás időszaka
Tíz évvel ezelőtt, 1998. február 26-án a parlament előtt tizenötezer ember tüntetett a Horn-kormány ellen. A minden várakozással és ésszerűséggel dacoló alku szólította őket az utcára, amelyet előző nap Pozsonyban a kormány képviselői kötöttek a dunai vízlépcsőrendszer megépítéséről és üzembe állításáról, ami alól addigra már a hágai Nemzetközi Bíróság állásfoglalása is felmentést adott. A Duna sorsáért érzett aggodalom s persze a felháborodás 1998-ban másodszor is döntő tényezőnek bizonyult a politikai küzdelemben. Világossá vált, hogy a Dunaszaurusz ellenzői, a környezetvédők nem vállalhatnak közösséget az MSZP–SZDSZ-koalícióval. Amúgy a Duna Charta, mint a hazai zöldek többsége, valamennyi parlamenti párttól távol – Karátson Gábor szavaival: végtelen, de nem egyenlő távolságra – állt. A balliberális média ugyan a helyén volt, de már nem maradt ideje, hogy az egykori rendszerváltók újabb árulását kimagyarázza, és a liberális szavazókat a jobboldali veszély rémképével a közös akolba visszaterelje. Enélkül a Fidesz nem győzhetett volna.
A történelem, jó tanítómester módjára, olykor ismétli önmagát. Hogy el ne felejtsük, amit egyszer már megtanultunk. Az elmúlt másfél esztendő a civil ellenállás kibontakozásának időszaka volt. 2006 őszén a rendőri brutalitás, áprilisban a kórházbezárások, nyár végén a nemzet vagyonát az állam üzleti tulajdonává alacsonyító törvény, a téli hónapokban az úgynevezett pénztártörvény, valamint a falusi kis iskolákat ellehetetlenítő intézkedések adtak alkalmat eszközeiben is változatos, országos ellenállásra. Ismert közéleti személyiségek, tudósok, volt és jelenlegi vezető köztisztviselők siettek tudásukkal, érveikkel a tiltakozók segítségére. Az állítólag (és ténylegesen is) fásult, kiábrándult, politikai retorzióktól bizony nem ok nélkül rettegő ország lassan újra felfedezi a szolidaritás erejét, elsajátítja annak technikáit.
Magántársaságok osztoznak a köztársaságon
Eközben a parlamenti ellenzéknek is meg kell tanulnia: sikert számára ezúttal is csak a civil kezdeményezések szövetsége hozhat. Nem a médiában, nem imázsépítéssel, népszerű ígéretekkel, titkos alkukkal, drága szponzorokkal kell a hatalmat megszerezniük! Ebben a versenyben ellenfeleik egyelőre legyőzhetetlenek. Választaniuk kell: örök másodikként kívánnak-e osztozni a politikai osztály kiváltságaiban, vagy együttműködnek azokkal, akik megtörnék a pártokrácia hatalmi monopóliumát.
A Gyurcsány-kormány jóvoltából ma magántársaságok osztoznak a köztársaságon. A parlamenti ellenzéknek ez kivételes, vissza nem térő esélyt kínál. Bal- és jobboldali szervezetek – s azok is, akik elutasítják a politikai tér efféle régimódi és túlhaladott felosztását – most egy pillanatra természetes szövetségesüknek tekintik őket. Ez a pillanat azonban hamar elszáll. Ha elvégezte a piszkos munkát, a koalíció majd irányvonalat és miniszterelnököt cserél. Legjobb erőiket fogják mozgósítani a civil mozgalmak megosztására. A Fidesznek addigra bizonyítania kell. Hogy nem taktikai megfontolásból csatlakozott a tüntetőkhöz, akik társadalmi ellenőrzést, részvételi demokráciát, helyi önrendelkezést követelnek. Hogy a közvéleményt szolgálni, és nem irányítani akarja. Hogy képes az önkritikára, és kész a nyílt párbeszédre. A jelképes kordonbontás ehhez nem elég, mert a civiltársadalmat a közhatalomtól elválasztó falak nagyon is kézzelfoghatóak.
Március 9-én a magyar demokrácia minőségéről szavazunk. Mindenekelőtt éppen arról, akarjuk-e, hogy a politikai osztály végre civil felügyelet alá kerüljön? Valamint arról is, hogy ha a kormány rablógazdálkodása a társadalmat a cselekvőképesség elemi eszközeitől fosztja meg, akkor meg kell-e ezt akadályozni mindenáron? Legvégül hitet teszünk amellett, hogy az a politika, amelynek minden intézkedését az adófizetők pénzén terjesztett hazugságáradat kíséri, nem lehet és ne is lehessen sikeres. Tanúságtételünk jelentősége messze túlmutat majd a szavazásra bocsátott, egyébként nagy horderejű kérdéseken.
Korán tavaszodik az idén, korán lesz húsvét. Minden hamarabb lesz ebben az évben, még március tizenötödike is.
Idén március kilencedikén lesz március tizenötödike.

A szerző író