(kinek áll jól a piercing )

Én nem tudom, hogy egykor a szovjet Dumbadze miért nem viselt piercinget a köldökében. Nemtudomásomat az sem menti, hogy annak idején, amikor ez a lehengerlő küllemű, mázsás hölgy győzelmet győzelemre halmozott diszkoszvetésben, a testékszer még nem volt divat. Ha netán az lett volna, akkor sem jut el az Uralig, már Rédics környékén nyilván fennakad a vasfüggönyön. A divat csapját ugyanúgy el lehet zárni, mint a gázvezetéket, s a „ruszkij dus” időnként hajlamos mindkettőt megtenni.
Érdekes azért belegondolnunk, hogy a béketábor a magyar határnál kezdődött, és senkinek a fejében nem fordult meg az a kérdés, vajh’ a Kék Áramlat kedvezőbb-e számunkra vagy a Nabucco. Minderről immár hajlamosak vagyunk megfeledkezni, mióta úgymond szervezetileg is Európához tartozunk, miközben Gyurcsány jó viszonyt ápol Putyinnal. Nekem viszont időnként eszembe jutnak a régi szép napok, no nem csak akkor, ha a hajdani kommunista ifjú egy nagy vereség hevében több mint hárommillió embert sérteget, hanem általában, mikoron látom, hogy a szocializmus bűvöletéből még ki sem tántorgott populáció miként veti rá magát a plázakultúrára, s az eszement sztártömegtermelés miként uralja a médiát, s így álliberális kultuszként és kényszerként felülmúlja az egy párt agitprop osztályának hajdan volt univerzálási törekvéseit. Azt kell hinnem, hogy a rendszerváltás bizonyos értelemben változatlanságot jelent. Hogy ma Dumbadze nyugodtan viselhetne piercinget, csak azt fejezi ki, hogy az ember bármire rászoktatható.
Mindez aközben jutott eszembe, míg néztem a fedett pályás atlétikai világbajnokság televíziós közvetítéseit, s láttam, hogy a két – sportban is – nagyhatalom, az Egyesült Államok és a szovjet rendszerből kilábalt Oroszország ugyanúgy szoros vetélkedőt vív egymással, mint egykoron. A kommunizmus végromlása csak abban tükröződik, hogy dollárban fizetik ki a győzelmekért és a világcsúcsokért járó díjakat, s az orosz sportoló lányok ugyanúgy testékszert és tetkót viselnek, mint az amerikaiak.
Ha ezekre a jelenségekre politikai távlatból tekintünk, az, amit az orosz lélek kezdetben oly tragikusan élt meg: a Szovjetunió szétbomlása, valójában Oroszország hasznára vált. Immár a világra nyitottabban kezdi visszanyerni erejét, kamatoztatni gazdagságát, s becsületére is kényes, ha olykor meg is zsarolja a külvilágot. Minket ez fordítva érint. Rendszerváltozás, demokrácia és függetlenség ide vagy oda, nincs erőnk, nincs gazdagságunk, s nem a külvilágot, hanem minket zsarolnak erősködő politikusaink és helyi, kisstílű gazdagjaink. Mindaz, ami jellemző ránk, partikuláris. Marad minden a régiben, az Európa peremén vergődő bizonytalanságunk és nyomorúságunk. Tizennyolc év után úgy érezzük, ez a magyar sors.
Nagyon szomorú, hogy Gyurcsány Ferenc, aki a népszavazás előtt „fantasztikus” országról beszélt, a vereség után az ország lakosságának legalább a felét megvádolta, hogy rút, kicsinyes, anyagi érdekektől vezérelve szavazott. Orbán Viktor az igenek győzelmében ennek fordítottját látta: egy kábultságából kilábalt, magára eszmélő Magyarországot vizionált. Most csak az a kérdés: véglegesnek tekinthetjük-e ezt a diadalt önmagunk felett, és belátás követi-e a lelkesedést. A gyurcsányi vád leginkább visszamenőleg nem tisztán hazug: a szocialisták minden választási győzelmét ígérgetés, a populáció anyagi vágyaival való visszaélés előzte meg. A baloldal – ha Gyurcsánynak a legcsekélyebb mértékben is igaza van – a saját csapdájába esett, az MSZP álszociális érzékenység végre visszaütött.
Vajon összefügg-e mindezzel, hogy egyetlen esélyes magyar atlétát sem láttunk – piercinggel vagy anélkül – a világbajnokságon, én nem tudom…