Orbán Viktor és a nyugdíjasok

Orbán Viktornak sikerült az, ami Hérakleitosz, az ókori görög filozófus szerint lehetetlen: kétszer ugyanabba a folyóba lépett. Május 22-én délelőtt tudósítást jelent meg az Index.hu-n arról, hogy miket talált mondani a volt miniszterelnök pár hete a Színház- és Filmművészeti Egyetem Kéri László politológus szemináriumán, 15-20 hallgató előtt, ahová volt kancelláriaminiszterét is magával vitte. Mondta például azt, hogy a pártja által megnyert választás után „sokaknak sok minden fog fájni”, s lesz befagyasztás is, az állami nagyberuházásoké. A nyugdíjasok ekkor még nem kerültek elő. Csak másnap késő délután a Hirszerzo.hu-n. Az beszámolt arról, miszerint a vendég kijelentette azt is, hogy a 13. havi nyugdíjat ugyan meghagyná, de a nyugdíjakat befagyasztaná, azokat legfeljebb az infláció mértékének megfelelően emelné (ekként értelmezte a többféleképpen értelmezhető „befagyasztás” kifejezést. Mert befagyasztani nominálértéken is lehet).
Jól felépített médiastratégia
Ismerjük el, a kiszivárogtatás ügyesen volt felépítve. A kormányoldal tervezői az Indexet csak figyelemfelkeltésre használták, nem juttattak el hozzá minden információt. Azt ugyanis nem feltételezem, hogy a szerkesztőség ne ismerte volna fel, hogy a nyugdíjemelés ügye az, amely igazán nagyot robban (és nem a Horn Gyulára tett pozitív és Gyurcsány Ferencre tett negatív megjegyzése), vagy azt, hogy öncenzúráztak volna, így akarván kímélni a legnagyobb ellenzéki pártot. Bő egy nap múlva, amikor a politika iránt érdeklődők már hegyezték füleiket, akkor hangzott el legfontosabb részlet.
Orbán a folyóba lép – először
Orbán 1998 nyarán, kormányzása legelején, szinte legelső döntéseinek egyikével lépett először a folyóba. A történtek bemutatása előtt fel kell idéznünk a Horn-kormány 1997. évi nyugdíjreformjának keretében törvénybe foglalt nyugdíjemelési szabályokat. Eszerint a továbbiakban az úgynevezett svájci indexálás lesz érvényben, vagyis a nettó átlagkereset és az éves átlagos fogyasztói árszínvonal (infláció) növekedésének átlaga. Ez normál körülmények között – amikor nő a gazdaság, és ennek következtében szinte biztosan, még ha nem is oly mértékben, nőnek a keresetek is – annyit jelent, hogy nő a nyugdíjak reálértéke. A svájci indexálás azonban csak két átmeneti év után, 2001-től lesz hatályos. 1999-ben az átlagkereset növekedésének ütemével (vagyis nem húsz százalékkal, amellyel Farkas Zoltán, a HVG újságírója dezinformálta lapjának olvasóit, május 24., 120. o.), 2000-ben pedig a nettó átlagkereset hetvenszázalékos, az infláció harmincszázalékos arányával számított ütemmel indexálnak. Mindez a gazdaság növekedése miatt annyit jelentett, hogy az indexálás a harmadik évre süllyed a svájci indexálás arányára (50-50 százalék).
Az indexálás mértéke és módja
Nagy jelentőséggel bírt még egy szabály: az indexálás mértékét 1999-ben még visszatekintő módon, az 1998-as adatok alapján számítják. 2000-től viszont előretekintő módon: az adott évre becsült adatok alapján, az esetleges eltéréseket pedig az év második felében újabb nyugdíjemeléssel korrigálják. Fontos még megemlíteni, hogy ebben az időszakban viszonylag gyors dezinfláció zajlott: az 1997-ben még 18,3 százalékos infláció 1998-ban 14,3 százalékra csökkent.
Az 1999. évi indexálás mértékének tehát az 1998. évi keresetnövekedés mértékével kellett volna azonosnak lennie, amit bonyolított, hogy ezt már 1998 nyarán, kora őszén kellett volna az év egészére előre látni. Valamikor nyáron Orbán 14 százalékos nyugdíjemelésről döntött. Amikor ez kiszivárgott, a KSH 20-21 százalékról tudott, aminek alapján az ellenzék 50-52 milliárd forint nyugdíjasoktól való elvételéről beszélt. Az utolsó, a költségvetés tervezéséhez még felhasználható mérték azonban már csak 18,6 százalék volt. A nyugdíjemelés mértéke végül 14,3 százalék lett. A kormány a nyugdíjasok megosztása érdekében szelektív emelést hajtott végre: a legalacsonyabb nyugdíjat kapó nyugdíjasok esetén 25,5 százalékost, a legmagasabb nyugdíjat kapó nyugdíjasok esetén 11 százalékost (ami a tervezett éves inflációval volt megegyező, de az végül csak 10 százalék lett, így minden nyugdíj reálértéke nőtt). A szelektív nyugdíjemelés ügyét az ellenzék az Alkotmánybíróság elé vitte, ahol az épp csak átcsúszott. Az Alkotmánybíróság határozatában azonban utalt arra, hogy legközelebb már nem fog.
A tőzsde beszáll a választási kampányba
De miért döntött úgy Orbán, hogy módosítja a hatályos törvényt? Ehhez fel kell idézni a kort. Az 1998. évi országgyűlési választások első, kormányváltást előrevetítő fordulójának eredményeire áreséssel reagált a budapesti értéktőzsde, így kívánván a második fordulóra jobb belátásra bírni az ország „rosszul” szavazó polgárait. (A tőzsde eme reakciójához nyolc-tíz ember együttes akarata kellett, sokak szerint három-négy is elegendő volt.) Erre Orbán – Urbán László, az akkori első számú pénzügyminiszter-jelölt társaságában – felkereste a tőzsdét, és nyugtatta a kedélyeket. Azonban kormányzásának első hónapjaiban még nem érezhette magát biztonságban. Ekkor a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Surányi György, a következő évi költségvetés tervezési munkái során azzal állt elő, hogy 1999-ben a négy-öt százalékos reálnövekedés és a kétmilliárd dollárt meg nem haladó folyó fizetésimérleg-hiány mellett 1999 végén akkor reális a kilenc százalék körüli infláció, ha „a nominális bérkiáramlás és a transzferek (nyugdíj) növekedése 13-14 százalék körül alakul (ez a béreknél 2-3, a nyugdíjaknál 3-4 százalékos reálnövekedést jelent)”. Tehát Surányi tanácsa volt, hogy nem szabad teljesíteni a jogszabályba foglalt nyugdíjemelést – az egy számjegyű infláció 1999. évi elérése érdekében. A dologban mindenképpen sajátos, hogy az 1999. évi monetáris politikai irányelvek – amely fentieket magában foglalja, és amely érthetően mindig nagy figyelemmel kísérte a jövedelmek (elsősorban persze a munkajövedelmek) alakulását – se ezelőtt, se ezután nem nevesítette a nyugdíjat. Az csak erre az egy alkalomra szólt. Másrészt a nyugdíjak csekély hányadát teszik ki a jövedelmeknek (ötödénél is kevesebbet), így annak magasabb volta nem esik súlyosan latba. Végül pedig az infláció elméletileg lehetséges okainak egyike a túlzott bérkiáramlás, de Magyarországon ez biztos nem állt fenn.
Fricska a pénzügyi érdekcsoportoknak
Nagyon sarkosan fogalmazva: ezzel Orbán Viktor 1998 nyarán, alig néhány héttel kormányának beiktatása után, elvesztette a 2002. évi választásokat.
1998 végén már biztosnak érezte helyzetét. A nem vártan erős tiltakozások hatására megfordult benne, hogy visszakozik, de azt PR-szempontból végrehajthatatlannak tartotta. De már mert a pénzügyi érdekcsoportokkal újat húzni: befagyasztotta a magánnyugdíjpénztárak tagdíjainak mértékét (nem kormány-előterjesztésként, hanem képviselői módosító indítványt elfogadtatva), és zöld utat adott a nyugdíjreform – kormányprogramban szereplő – felülvizsgálatának. Utóbbit a Pénzügyminisztérium László Csaba államtitkár, Medgyessy Péter majdani rövid életű pénzügyminisztere vezetésével elszabotálta (nevezett a minél több csontváz szekrénybe tuszkolásában mutatott ügyességével villantotta meg képességeit).
A közgazdaságtanban járatlan Orbán ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendben az 1997. évi nyugdíjreform közgazdasági indokolásával, de egyrészt a kérdéssel nem foglalkozott szisztematikusan, másrészt minisztertársaitól sem kapott elég támogatást. Amire ki tudta kényszeríteni a munkálatok megindulását, már nagyon közel voltak a 2002. évi választások. A Medgyessy-kormányt, illetve László Csaba pénzügyminisztert mindez nem érdekelte. Amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2007 elején létrehozza a nyugdíjkerekasztalt, akkor tulajdonképpen az ekkor elejtett fonalat vette fel.
A ciklus közepe felé Orbán érezte, hogy 2002-ben nem állhat a győzelem esélyével a választók elé, ha nem feledteti velük az 1999. évi nyugdíjemelés történetét. A 2001–2002. évi költségvetés azonban úgy került az Országgyűlés elé, hogy ennek híre-hamva sem volt. Képviselői módosító javaslat vitt bele plusz 3-3 százalékos emelést, és állt el ennek fedezésére az abszurd nyugdíjjárulék-csökkentés egy részétől. Így 2002-ben a nyugdíjasok már valamivel jobban jártak, mintha az 1997. évi szabályok változatlanul érvényben maradtak volna. Összességében. Mert a legalacsonyabb nyugdíjúak sokkal jobban jártak. A legmagasabb nyugdíjak birtokosai pedig némileg rosszabbul.
Az egyszeri 19 ezer forint és a 13. havi nyugdíj bizonyult a nyerőnek. Ebben persze szerepe volt az 1999-ben történtek nem halványuló emlékének.
Orbán a folyóba lép – másodszor
Az 1998. évi kormányprogram szerint a „Kormány erkölcsi és alkotmányos kötelezettségének tekinti a nyugdíjak értékállóságának biztosítását”, miközben a hatályos indexálási szabályok, a gazdaság normál működését feltételezve, az értékállóságnál többet nyújtanak. Az viszont nem szerepelt a kormányprogramban, ami ehhez képest pluszt jelentett volna: a kormány akkor is kötelességének tekinti a nyugdíjak értékállóságát biztosítani, ha az aktívak átlagkeresetének reálértéke csökken. Az Orbán-kormány időszakában ilyen helyzet nem volt. Az 1990-es évek első fele (1994 kivételével) és a Bokros-csomag évei után először tavaly, 2007-ben lesz majd. Mentségül annyit talán el lehet mondani, hogy a kormányprogram és előtte a Fidesz-program fogalmazói oly korban éltek, amikor az értékálló nyugdíj a gazdasági lejtmenet okán a nyugdíjasok szép álma és állandó követelése volt csupán, s ez úgy agyukba vésődött, hogy az idők változását, a gazdaság, illetve a keresetek növekedésének megindulását észre sem vették.
De közel egy évtized múltával már nem bocsánatos bűn az, ami egy-két évig még az. A Fidesz–MPSZ Erős Magyarország című, 2007 decemberében nyilvánosságra hozott alapprogramjában az szerepel, hogy „Kötelességünk a nyugdíjak reálértékének megőrzése”, de továbbra sem szerepel, hogy ezt vajon kötelességüknek tartják-e az aktívak reálkeresetének csökkenése esetén is? Aki tisztában van a nyugdíjügyekkel, az a múlt év vége óta pontosan tudta, hogy ez a bomba valamikor fel fog robbanni. Az április
30-i szemináriumi beszélgetés kapcsán robbant fel. Orbán nem mondott mást, mint ami pártjának alapprogramjában szerepel. Most gondolkodhat azon, hogy aki abban ezt a bombát elhelyezte, az szándékosan, vagy egyszerűen csak felkészületlensége miatti tudatlanságából tette?
Üzenet a majdani nyugdíjasoknak
A Fidesz bajban van, és ezt csak önmagának köszönheti. Egyelőre azonban úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Június 4-én például a nyugdíjas- és idősügyi szervezetek egy csoportjával írtak alá megállapodást, amelyben továbbra is csak azt mondják, amit eddig: pártjuk „évről évre meg fogja védeni a nyugdíjak reálértékét”. És emlékeztetnek arra, hogy „nyugdíjak reálértéke a polgári kormány hivatali ideje alatt növekedett a legnagyobb mértékben a rendszerváltoztatás óta”, de hallgatnak a szerencsés időkről és a következő ciklus 13. havi nyugdíjáról. Zuglóban, ahol lakom, és ahol időközi önkormányzati választás lesz a közeljövőben, mindez nem hat, a kampányoló fideszes jelölt sorozatban kapja a szemrehányásokat. Ez nem intézhető el annyival, hogy csupán a szocialisták rágalmáról van szó, miközben azt is meg kellene magyarázni, hogy a szabad demokratáknak miért tetszik.
Orbán Viktorra, ahogy a kormányra is, nagy nyomás nehezedik a svájci indexálás feladására, az inflációs indexálásra való áttérésre. Legutóbb a Kilábalás című Oriens-tanulmány ajánlotta ezt. Tisztáznia kellene, hogy miért nem tartja e javaslatot elfogadhatónak, és még az se lenne baj, ha véleménye nem térne el Gyurcsány Ferencétől. A svájci indexálás feladásához gigantikus pénzügyi érdekek fűződnek, s Orbán Viktor mert már – legutóbb például az egészségbiztosítás kapcsán – gigantikus pénzügyi érdekekkel szembefordulni.
És Orbán Viktornak fel kellene ismernie, hogy a nyugdíjrendszer csak részben szól a ma nyugdíjasairól. Fontosabb az, amit a majdani nyugdíjasoknak üzen. Orbán téved: Horn Gyula nem a nyugdíjasokra támaszkodott, csak lehetőségei határán belül tisztességes volt velük. Aki hosszú távra tervez, annak tisztességesnek lenni a legjobb stratégia.

A szerző a nyugdíjkerekasztal tagja