A középső ajtó

A „szingliség” nem új keletű fogalom, csak sokáig vénkisasszony volt a lánykori neve. Érdekes módon a békebeli család sikerrel integrálta a pártában maradt nagynéniket, akik bár érezték létük kiteljesedésének hiátusát, megtalálták a helyüket a társadalom palettáján. Lehet, hogy vágyakozva néztek az unokahúgnak udvarló huszárkapitányra, de az esküvő után boldogan könyvelték el, hogy az ifjú női rokon révbe ért. Legalábbis olvasmányélményeimből így rémlik.
Hogy miért maradtak sokan – főleg a középosztályból – egyedül, arra hosszas elemzések helyett egy anekdotával világítanánk rá: Uram, szeretném feleségül kérni a lányát! Miért, fiatalember, kártyaadóssága van? De ez már a múlt, mert amíg régen a pártában maradók nehezen emésztették, hogy a bálokon legfeljebb a gardedám szerepe jut nekik, ma már szinglinek lenni divatos életforma – legalábbis a kulisszák előtt.
A mai szingli nem a szerencsétlen, elvált, magára hagyott nő, hanem sikeres, a munkahely–magánélet egészséges arányát elvétő valaki. Itt kezdődnek a csapdák. Az, hogy elérje a tőle elvárt „férfias” teljesítményt (persze azzal a szorongással, hogy nő vagyok, és meg kell felelnem), teljesen leköti a hétköznapjait, munka után legfeljebb gyorsétel, otthon esetleg egy-két „bambulós” sorozat jut, de a hét végére beeshet valami munkahelyi tréning. Igaz, elegáns vidéki szállodában vagy kúriában, de ugyanazon kollégák között, akikkel az egész hetet tölti. És az este infernális buliján lehet, hogy nem egyedül tér a szobájába, de az alkalmi lovag vagy nős ember, vagy csak egyéjszakás kalandra gondolt. Ez persze már csak a hétfői kávézásnál derül ki, amikor zavart mosollyal hallgatja, amint a férfi kifejti, hogy ugye senki nem gondolt ennél többre.
A menedzserszférában dolgozó férfiak – a nőkkel ellentétben – előbb-utóbb családot alapítanak, de a magányos kolléganőkre ritkán tekintenek úgy, mint potenciális feleségre. Szinglinknek így marad a válság: miért nem kell senkinek, s akinek mégis, az nem az ő köreiből való, nem sikeres ember. Marad a kompenzáció, meghívja szegényebb (bár talán boldogabb) barátnőit időnként a repikeretből egy elegáns helyre, és beszél nekik a siker ízéről – ők elhiszik, ő nem.
De ez nem is fontos, néhány szelet finom torta diétás kólával a Liszt Ferenc tér valamelyik teraszán, és helyreáll a rend. Nyert egy kis időt, hogy ne arról kelljen gondolkozni, miért van a világon. Bár ezt már mondták néhányszor: a cég piaci pozícióit kell erősíteni. A részvényesek boldogsága az övé is, a teljesítmény a fontos. Néhány év után irány a pszichiáter, de nem baj, ez is divatos. Fitnesz, lélekbúvár, mind megvehető, neki jár. Ha néha meglát a lakóparkban egy boldog anyukát, és titkon irigyli, elhessegeti a gondolatot, neki még feladata van, majd egyszer. Csak ez az „egyszer” sosem jön el.
Ezt a nem túl idilli lelkiállapotot próbálja csodálatos szerencsének eladni néhány sorozat és most már mozifilm is. Az ilyen alkotásokban anyagi problémák nincsenek, hétköznapi gondok sem, a valósághoz való viszonyuk a nulla felé konvergál. Csak annyi történik, hogy két elegáns kávézó és szuperbutik között „szenvednek” a hősnők a férfi hiányától, de úgy igazán mégsem, mert minden pótolható, ha mással nem, hát egy jó kis shoppingolással. És el is érkeztünk témánkhoz, a Szex és New York című filmhez. Ebben is „szupernők”, az idézőjel nem véletlen, mert az egyik főszereplőt megválasztották a legrondább női celebnek, ami szerintünk túlzás, mert több esélyest is láttunk, ám az biztos, hogy ő a „piszkafaláb”-díj kizárólagos aspiránsa, bár már láttunk olyan „szinglis” filmet, ahol hízni kellett a főszerephez, de mégsem kellene riogatni a fiatalabb nézőket.
Az alaptörténet olyan egyszerű, hogy ehhez képest a mozi őskorában készült háromperces némafilm maga az enigma, de mi röviden mégis vázoljuk. Négy unatkozó nő és három férfi: egy macsó, egy fiatal szerető és egy lúzer. Unatkozó nő 1 és macsó együtt élnek, majdnem összeházasodnak, aztán mégsem. Unatkozó nő 2 és fiatal szerető elhidegülnek, és könynyek közt elválnak. Unatkozó nő 3, aki permanensen szenved lúzer mellett, és libidóját is elveszti, kidobja lúzert, amikor az bűnbánóan bevallja, hogy félrelépett. A negyedikre már nem is emlékszem, kivéve a humorosnak szánt hasmenéses jelenetet. Nyugalom, a dolgok rendeződnek, a vége happy end. Kérdezhetnénk: mi ezzel a baj? Láttunk már sok bárgyú amerikai filmet, ez is egy a sok közül.
Mi ezzel a probléma? A minta, az a probléma. Mert amíg Batman után csak néhányan próbáltak repülni két felhőkarcoló között (általában sikertelenül), addig itt olyan életmodellt kap a kedves közönség, amellyel ha azonosul, borítékolható a boldogtalansága.
Egyébként a film agysorvasztó hatása nagyon hamar jelentkezik. Amíg feszülten vártuk, hogy kezdődjön a vetítés, a hőségtől pihegve, egy pláza tetőteraszán a padon, közel a kijárathoz (három üvegajtó egymás mellett, a két szélsőn felirat, hogy kijárat, a középsőn „csak vész esetére”), két hölgy rohamokat intézett a zárt ajtó ellen, míg a többiek oldalt kisétáltak. Tekintsük ezt szimbolikusnak. Talán megértették a filmből, hogy a sikeres nőn nem uralkodhatnak a körülmények, a legjobb, ha saját kezébe veszi az irányítást, még ha ennek ára is van.
Kereshetnénk tanulságokat, de minek. Ha értelmiséginek mondott barátaink arról próbálnak meggyőzni, hogy a Született feleségek egy fergeteges komédia, ahol szintén unatkozó/szenvedő nők mókásnak vélt helyzetekben propagálják a feminizmus vadhajtásait, addig ne csodálkozzunk azon a Czakó Gábor-féle rémmesén, amelyben a szülészorvos megkérdezi az őt fölkeltő ápolónőt – aki elmondja, hogy hatodik gyermekét szüli a szülőszobán rá váró anya –: miféle, cigány vagy vallásos?