Bábakalács és békacseresznye

Fűben-fában adta Isten az orvosságot – így tartották eleink évszázadokig. A gyógynövényekről a XVI. századtól egyre nagyobb névanyag maradt ránk a könyvnyomtatás jóvoltából. Minden testi és lelki nyavalyára találhatni gyógymódot a füveskönyvekben, receptekben. Van ajánlat aszú kórság, hideglelés, himlő, fekély, kígyóharapás, köszvény, farzsába és még sok más betegség esetében; van mód a szerelmi vágyat fokozni, a haj növekedését serkenteni megfelelő füvekkel, gyökerekkel, illetőleg főzetükkel, amelyeknek készítésében javasasszonyok voltak a tudósok. A növényvilág ismerete a különféle herbáriumok révén terjedt, Szikszai Fabricius Balázs például mintegy ötszáz növénynevet vett föl latin–magyar nomenclaturájába (szójegyzékébe). A sok-sok növény mivolta meglehetősen nehezen vagy sehogyan sem azonosítható, minthogy ugyanazt a növényt számos néven ismerték a magyar nyelvterületen, illetve egy-egy név területenként más növényt jelentett. Még a XVIII. század elején is azt írja Fazekas Mihály a Lúdas Matyiban, hogy mivel füvészkönyv nincsen, így „nyúl-, farkas-, békacseresznyék; / Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, macskatövisek; / Hát meg az angyal-, szent- s ördög-gyökerek” kellenek az elpáholt Döbrögi gyógyításához. A reformkori nyelvújítás kiterjedt a botanikára is, Kováts Mihály 1845-ben kiadott Növénybölcsesség című munkájában olvasható: „Én magam csináltam 4860 új magyar növénynevet.” A XIX. és a XX. században is neves tudósok (nyelvészek és botanikusok) igyekeznek rendet vágni a növénynevek burjánzó sokaságában: Hazslinszky Frigyes, Cserey Adolf, Borbás Vince, Gombocz Endre (a legendás nyelvész, Gombocz Zoltán testvére), Wagner János, Csapody István, Jávorka Sándor és mások.
Vörös Éva elvégzi szótárához a növénynevek szerkezeti elemzését, vagyis általánosítja a nevek jelentéstani vonatkozásait, lexikális és morfológiai tulajdonságait, részletesen ír a nevek keletkezéstörténetéről, csoportosítja a névanyagot eredet szerint. E tekintetben az ősi szókészlethez tartoznak például: nyár, nyír, fenyő, hárs, szil, eper. A szótár a növénynevek történeti adatai mellett a jelentéseket, a névmagyarázatokat is tartalmazza, és nem utolsó fontosságú, hogy a latin név szerinti mutató révén a növények összes neve és orvosi felhasználása föllelhető. A „bábakalács” (Carlina acaulis) például ismeretes többek között „bábafű”, „ökörkalács”, „szamártövis” néven, a népi gyógyászat gyomorerősítő, féregűző, sebtisztító hatást tulajdonított neki. A „lator koldus lába sebesítő fű” (Ranunculus sceleratus) más nevei: „libadöglesztő”, „méreggyőzőfű”, „farkasnevetőfű”. „A világcsaló koldusok e fűvel hólyagot szívatnak a testeken, hogy a kegyes embereket az alamizsnálkodásra felindítsák” – írja Melius Péter 1578-ban.
Persze főhadnagy Fazekas Mihály most is találna például „ördög” előtagú neveket, s nemcsak a füveskönyvekben, de József Attila Nyár című versében is: „Vihar gubbaszt a lombokon. // Ily gyorsan betelik nyaram. / Ördögszekéren hord a szél – / csattan a menny […]” Ez a növény a „mezei iringó” (Eryngium campestre), amelynek két tucatnál több neve van (boszorkánykerék, lajtorjatüske, macskatövis, szélhordtafű, szúnyogtövis stb.), és amelynek elszáradt, gömb alakú száraz kóróját görgeti a szél az őszi mezőkön. Főzetét köhögésre, szamárköhögésre használták.
A szerző mindig jelzi, melyek a mai orvoslásban is használt, hivatalos gyógynövények. Ilyen sok más mellett a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), amelynek friss, narancssárga tejnedve szemölcsirtásra használható, drogja enyhe fájdalomcsillapító és görcsoldó. A régi népi gyógyszerként alkalmazott növények százait mellőzi a mai kor kétes és bizonytalan hatásuk, illetve a mai orvoslás más módozatai miatt. Így a még három-négy évtizede is sokak által alkalmazott növények nevei feledésbe merülnek. Vörös Éva munkája a sok évszázados nyelvi anyag és népi tudás őrzője.
(Vörös Éva: A magyar gyógynövények neveinek történeti-etimológiai szótára. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének kiadványai, 85. szám. Debrecen, 2008. Ármegjelölés nélkül)