Bosszú és Növénytermelés

Nem a fórum embere – állították róla a korabeli művészeti szakírók, az ismerősök, a pályatársak és a családtagok. Szerénységénél csak a buzgósága nagyobb… Az 1860 és 1934 között élt Tóth Istvánt mindenütt módfelett zavarta a hamiskodás. Nem csoda hát, hogy az olyan embert, akinek nemcsak az igazságérzete, de a tehetsége is meg-meghaladta kortársaiét, még életében igyekeztek elfeledni. Halála után pedig ott sem tisztelték kellőképpen a munkáit, ahol törvény írja elő a leltárba vett műtárgyak védelmét. A szombathelyi születésű szobrászművésznek több műve tűnt el a világégések idején, mint a többi pályatársának. S ami mégis megmaradt, például Hunyadi János szobra a Vár oldalában, Szent László emlékműve Nagyváradon, a Magyarok Nagyasszonya a szegedi dóm homlokzatán, e nagyszerű alkotásokról sem igen tudja ma már megmondani az átlagos műveltségű magyar sem, kinek jár értük, utólag, köszönet.
Érdekes módon három-négy évtizeddel ezelőtt még foglalkoztatta az embereket Tóth István szobrainak a sorsa. Lapunk egykori főszerkesztője, Pethő Tibor például 1960-ban megkülönböztetett figyelemmel írt Szombathely közterein és közgyűjteményeiben megőrzött munkáiról. Mostanság azonban legfeljebb a lelkes nyugat-dunántúli lokálpatrióták tartják számon, hogy kit kell(ene) tisztelnünk Tóth Istvánban. Sőt nemcsak számon tartják, de hirdetik is – könyv alakban. A Kráter Műhely Egyesületnek a még az 1990-es évek elején indított sorozatában, a Belső tárlatban jelentették meg azt a gazdag képanyaggal dokumentált Tóth István-életrajzot, amely nemcsak a szobrászművész küzdelmes pályáját mutatja be, hanem az ellentmondásos kort is, amelyben ez az életút kibontakozott.
A kötetnek nemcsak a szerzője, de – baráti körével egyetemben – a fő támogatója is Ács Pál, aki szinte mesterdetektívhez illő leleménnyel tárta fel Tóth István munkásságának történetét. Akik művészettörténeti tanulmányt várnak a Belső tárlat című sorozat nyolcadik kötetétől, talán csalódottan teszik le a mindössze százötven oldalas kiadványt. Kifogásolhatják a szerkezetét, bibliográfiáját, érzelmes magánéleti kitérőit… Akik ellenben hétköznapi kíváncsisággal lapozgatják Ács Pál összeállítását, amelynek a függeléke legalább olyan izgalmas olvasmány, mint „a küzdelem szobrászáról” írt fejezetei, sok érdekes és fontos kultúrtörténeti információra találnak.
A szünet nélkül anyagi gondokkal küszködő szombathelyi asztalosmester tehetséges gyermekének bécsi tanulmányait a soproni kereskedelmi és iparkamara által folyósított ösztöndíj tette lehetővé. (Tóth István köszönete jeléül egyik első művét, az akadémiai aranyéremmel jutalmazott Haldokló gladiátort a soproniaknak ajándékozta.) A végzős növendék, akit tanára, a Bécsben igen sokat foglalkoztatott Kaspar Clemens von Zumbusch mindenáron maga mellett akart tartani, a hazai nincset választotta. A visszautasított mester, ahelyett hogy megsértődött volna, vissza nem térítendő kölcsönt adott Tóth István magyarországi pályakezdéséhez. Ám így sem voltak gondtalanok a harmincesztendős pályakezdő első évei. A későbbiek sem. Az első önálló – nagyváradi – megbízatásokig Stróbl Alajosnak segített a képzőművész körökben alaposságáról is jól ismert Tóth István. A napjainkban a turisták körében oly népszerű Mátyás-kút egyes részleteit például ő dolgozta ki. Nagyváradon az író-újságíró Iványi Ödön sírjára rendelt bronzportré tette ismertté a nevét. (Ács Pál szerint Tóth István munkája is hozzájárult ahhoz, hogy a temető a Kisfaludy Társaság találkozóhelye lett. Állítólag Ady is többször ellátogatott oda.) Az Országház külső homlokzatára királyszobrokat rendeltek tőle, az Alpár Ignác tervei szerint épülő Vajdahunyad várához pedig allegorikus figurákat. (A Parlament épületén ma is látható – felújítottan – Tóth István Bethlen Gábor fejedelme, III. Béla királya, a városligeti Vajdahunyad várán az Erdészet, a Földművelés, a Növénytermelés alakja.) A Bosszú című szobrát ellenben a „saját szakállára” alkotta meg – ma Ősember a neve, a Fővárosi Állat- és Növénykertben áll –, a párizsi világkiállításon ezüstéremmel jutalmazták.
A legelső állami megrendeléssel csak a párizsi siker után kopogtattak be Tóth Istvánhoz. Legjobb barátjával, bécsi diáktársával, a lakatosinasból lett nagyszerű szobrásszal, Fadrusz Jánossal szinte egy időben és azonos művészeti felfogás szerint dolgoztak a két Hunyadi, apa és fia, a törökverő Hunyadi János és a nemzeti király, Hunyadi Mátyás emlékművén. Tóth István Hunyadi Jánost a kereszténység védőbástyájaként formázta meg, a rendíthetetlen nyugalom, a felelősség, a bátorság jelképeként. Osztatlan sikert aratott vele, maga a miniszterelnök, gróf Tisza István adta át a fővárosnak Tóth István nagyszerű alkotását. Az egyöntetű dicséret mellől „csak” az újabb megrendelések maradtak el. Az a művész, akit sohasem foglalkoztatott, hogy a rendelkezésére álló pénzügyi kereteket miként lehet maximálisan elkölteni, „csupán” az ünnepélyes gondolatokat ébresztő, egyszerű megoldásokat kereste, nem volt, nem is lehetett népszerű az atyafiságos érdekkörök szerint szerveződő művészeti közéletben a XX. század első éveiben.
Ács Pál kiszámolta, hogy Tóth István művészéletének több mint egyharmadát töltötte a szegedi fogadalmi templom plasztikai díszítésével. Hozzávetőleg száznegyven alkotás került ki a kezei közül, ezek egyharmada szobor, kétharmada dombormű. A szegedi dóm felszentelése után, írja, mindenkit kitüntettek, Tóth Istvánról azonban megfeledkeztek. Három évvel később a képzőművészek egyesülete pótolta a mulasztást. Az eltűnt, felszámolt, tönkrement Tóth István-műveket azonban nem pótolja semmi sem. Legfeljebb az a Belső tárlat, amelyet Ács Pál nyitott meg előttünk.
(Ács Pál: Belső tárlat – Tóth István. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2007. Ára: 3800 forint)