Egy nap alatt nem lehet megváltoztatni a világot! – mondta a múlt hét végén kissé fitymálóan az Unió a Mediterrán Térségért nevű szervezet párizsi alakuló ülésén a svéd miniszterelnök a francia diplomácia példátlan nyüzsgését látva. Pedig első ránézésre úgy tűnt! Mintha fehér galamb szállt volna el a francia főváros Grand Palais-ének üvegkupolája alatt, olyan nyugodt és békés ábrázatot mutattak a jelen lévő meghívottak. Ők itt mind a béke és az együttműködés hívei, akik közül sokan pár napja nemhogy egy asztalhoz ülni nem akartak, de még fényképen sem bírták látni egymást.
Hogy erre mégis sor kerülhetett, az Nicolas Sarkozy francia államfő eltökéltségének és kitartásának köszönhető. Egy éve felvetette, aztán gőzerővel nekilátott megszervezni, és a múlt hét végén Párizsban egy asztalhoz ültette a létszámában kibővült vendégsereget: 43 ország vezetői jelentek meg a nyitórendezvényen.
Nehéz lenne olyan országot találni, amely a Mare Nostrum (Mi Tengerünk) uniójának ötletét első hallásra ne kétségekkel, sőt lemondó legyintéssel fogadta volna. A hiperaktív Sarkozy azonban – egy kivétellel – mindenkinél elérte, hogy részt vegyen az alakuló csúcstalálkozón. Az idő múltával a kezdeti elképzelésekhez képest számos engedményt tett, számára egy volt a lényeg: hogy az új együttműködés megalakuljon. Ebben kétségtelenül sikerrel járt. A napokban még azok a francia hírközlő szervek is, amelyek fenntartásokkal követik az elnök különböző lépéseit, kénytelenek voltak elismerni Sarkozy teljesítményét. De minek még egy új szövetség, amikor már a szakírók sem tudják sok nemzetközi intézményről, hogy hajdanán melyik milyen céllal jött létre? Volt egy ezt megelőző szervezet, az 1995-ben – szintén francia kezdeményezésre – alakult Barcelonai Folyamat, amely az Európai Unió és az észak-afrikai államok közti kapcsolatokat kívánta elmélyíteni. Erre a déliek jobbára úgy tekintettek, mint egy hitelosztó központra, amely időnként némi támogatást juttat. Ráadásul a döntést az aktuális brüsszeli bizottság hozta, amely nem tudott a politikai szándékokon felülemelkedni. A brüsszeli bürokrácia egyébként sem a gyorsaságáról híres. A Barcelonai Folyamat kudarc volt.
A Földközi-tenger térsége hosszú évezredek óta a kultúrák, vallások, civilizációk keresztpontjában állt. Itt találkozik Észak és Dél, Európa és Afrika csakúgy, mint a nyugati vallás és az iszlám hit. A gazdasági fejlődés szempontjából mindig is létfontosságú térség volt. „Franciaország azzal, hogy hátat fordított a mediterrán térségnek, azt hitte, hogy múltjával is ezt teszi. Ám ezáltal éppen a jövőnek fordított hátat” – mondta el a múlt év októberében a marokkói Tandzsán tartott beszédében Nicolas Sarkozy.
A francia államfő ajánlatát gyanakvással fogadták az Európai Unió vezető államai, különösen Németország ellenezte Sarkozy ötletét. Sokan úgy vélték, Franciaország ezzel a lépéssel a brüsszeli unió vetélytársát akarná létrehozni. Végül a tavasz folyamán a párizsi vezetőnek sikerült meggyőznie jó szándékairól a német kancellárt, de Angela Merkel olyan biztosítékokat követelt Sarkozytől, amelyek a későbbiekben a mediterrán unió megfeneklését eredményezhetik. A legfontosabb az, hogy nemcsak a Földközi-tenger partján lévők, hanem az unió északabbra fekvő országai, azaz mind a 27 állam tagja lesz a szervezetnek. A balti-tengeri Észtország ilyen módon beleszólhat a földközi-tengeri fejlesztésekbe, sőt Magyarországnak is lesz abban szava, hogy melyik kikötő tisztítását kezdjék meg. Nyilván ezáltal lelassul a folyamat.
Az új szervezetnek az unió következő költségvetéséig, 2013-ig be kell érnie hárommilliárd euróval, épp ezért a különböző tervezetek megvalósításába a magánszférát is be kell majd vonniuk. Érthető, hogy a francia elképzelés finanszírozásában a legnagyobb uniós befizetőként Németország nem akart élen járni. Gyaníthatóan a következő évek lesznek a vizsgaidőszak sorsdöntő pillanatai: ha a mediterrán unió addig kibírja, és jól teljesít, öt év múlva az uniótól jelentősebb támogatást kaphat. Az már csak fricska, hogy Brüsszel még az együttműködés nevébe is beleszólt, hivatalos elnevezése Barcelonai Folyamat: Unió a Mediterrán Térségért. A barcelonai gyökereket azonban már most elfelejtette a sajtó. Franciaország kétéves elnökséget akart, ám az uniós illetékesek, élükön a volt osztrák külügyminiszterrel, Benita Ferrero-Waldner asszonnyal, aki az elmondások szerint könnyekig harcolt a mediterrán unió ellen, elérték azt, hogy csakúgy, mint az unióban, féléves elnökség legyen.
Mi lehet Sarkozy szándéka a mediterrán unió megalakításával? – ez a kérdés gyötri a brüsszeli eurokratákat. Valószínűleg a kinyilvánított célok összegzése, amely siker esetén az ő nevéhez és Franciaországhoz kapcsolódik. Az Európai Unió talán nem akarja gazdaságilag kiterjeszteni övezetét, mégpedig úgy, hogy az észak-afrikai térségből nem kell új tagokat felvennie? Esetleg nem érdekli az észak-afrikai gáz sem, amelyet csővezetékkel át lehet vezetni a tenger alatt? Vagy nem törődik a Földközi-tenger vizének minőségével, miközben nyaranta fél Észak ide jár szabadságra? Vajon miért kell Kínába vinni a gyárakat, az összeszerelő üzemeket, amikor „ugrásnyira” is lenne munkaerő, akik ha fizetést kapnának, nem bővítenék az iszlám fanatikusok táborát? Mindehhez politikai stabilitás kell, és ez a mediterrán unió elsődleges célja. Sokan támadják Sarkozyt, hogy despotákkal ül tárgyalóasztalhoz. Van ebben igazság. De a széplelkűeknek valahogy meg kellene fogalmazniuk, miként menne ez máshogy.
Vagy esetleg az Európai Uniónak mindegy, hogy a majdani bevándorlók honnan jönnek, milyen képzettséggel, milyen hagyományokkal? A földközi-tengeri együttműködés alkalmas lenne rá, hogy „megszűrje” az Európába igyekvőket, esetleg eltérítse őket bevándorlási szándékuktól. Ugyanis ma még nem Észak-Afrika jelent veszélyt az öreg kontinensre, hanem a maholnap majd egymilliárdos Fekete-Afrika. Ha a Maghreb-országok gazdaságilag fejlődnének, nyilván sok munkát kereső afrikainak tudnának kereseti lehetőséget biztosítani.
Még belügyminiszterként a francia államfő megtanulta a demográfia jelentőségét. A 27-ek Európai Uniója elöregedik, minden ötödik polgára 65 éven feletti, az anyák átlagosan 1,45 gyermeket vállalnak. Mint a Monde írta, ez belátható időn belül hanyatláshoz vezethet, amelynek következménye minden viszonylatban egész Európa leértékelődése. Eközben Ázsia hihetetlen tempóban fejlődik, és az amerikai dinamizmust táplálja a beérkező latin munkaerő. Európában vajon ki fogja elvégezni azt a munkát, amely legalább a harmadik világpolitikai erő fenntartásához kell?
A Földközi-tengeren zajlik a világ kőolaj- és gázszállításának majd harmada, hatalmas szennyeződést okozva. A „nagy kékség” partjain úgy 140 millióan élnek, ehhez évente körülbelül 250 millió ember csatlakozik turistaként. A kommunális, mezőgazdasági és ipari hulladékot a térségben lévő folyók a nagyvárosok 60 százalékából mindenféle tisztítás nélkül eresztik a Földközi-tengerbe. Ha csupán a mediterrán unió révén valamelyest tisztább lesz a víz, már megérte.
A másik kiemelkedő terv a napenergia-program. Észak-Afrikában többet süt a nap. Miért nem ott állítunk fel naperőműveket, amelyek kedvező árú energiájából akár az egész Európai Unió részesülhetne? De természetesen fejleszteni kell a Maghreb-államok hagyományos közlekedési útvonalait is. Épülhetne egy Maghreb-autópálya, amely összekötné Mauritániát, Marokkót, Algériát, Tunéziát, Líbiát, és talán Egyiptomig is elvezetne. Aztán ott vannak a „tengeri autópályák”: miért ne lehetne a tengeren is kijelölni egy sávot, amelyen gyorsabban közlekednének az áruszállító hajók? Korszerű, gyors kikötők fejlesztésére van szükség, amelyekben akár órákon belül átrakják a konténereket a megfelelő országba induló hajókra. Van már ilyen, a marokkói Tandzsa kikötője és a térségben található szabad kereskedelmi övezet. Itt nincs marokkói vám, majd négyszáz cég dolgozik, amelyek megfelelő áron találnak munkaerőt, és a szabad kereskedelmi övezetben készített áru vámmentesen vihető ki az országból. Az 1999-ben átadott létesítmény igazgatója azt mondta a francia napilap, a Figaro újságírójának: „Ne haragudjon, hogy megelőztük az önök elnökét, de mi itt már a mediterrán unióban élünk.”
Nyilván innen eredt az, hogy Marokkó uralkodója, VI. Mohamed nem jött el Párizsba, maga helyett testvérét, a herceget küldte el a csúcsértekezletre. Rabat ugyanis a térség országai közül a legesélyesebb arra, hogy egyezséget kössön az Európai Unióval, és jelenleg a biztost nem akarja feláldozni a bizonytalanért. Némileg érthetetlen, ám ha egész életművét figyelembe vesszük, talán érthetőbb Muamer Kadhafi líbiai vezető meglepő távolmaradása. Ő, aki az ősszel Párizsban élvezte a ráirányuló figyelmet, a közelmúltban Tripoliban az arab csúcson példátlan szavakat használt a francia terv ellen. „Nem vagyunk kiéhezettek, nem vagyunk kutyák, hogy csontot lökjenek elénk” – utasította el a meghívást, amelyet az új gyarmatosítás eszközének nevezett. Így egyedül Líbia helyén marad üres folt az Unió a Mediterrán Térségért tagállamait ábrázoló térképen.
A közel-keleti béke, azaz főként az izraeli–palesztin viszony a kulcsa a mediterrán együttműködésnek. Ezért torkollott zsákutcába a Barcelonai Folyamat is, amely nem számolt ezzel. Van egy francia megközelítés, amely az 1951-es francia–német szén- és acélközösséget hozza fel példaként, amelynek nyomán kialakult az egész Európai Unió. Az elemzők szerint ma sokkal kedvezőbb a helyzet az izraeli–palesztin megbékélésre, mint volt akkor Franciaország és Németország között. Csak meg kell ragadni azt az alkalmat, legyen az csupán gazdasági is, amely mindkét félnek előnnyel szolgál. Szíria, amelynek vezetője, Basar el-Aszad hosszú évek után kilépve az elszigeteltségből egyrészt megegyezett a libanoni elnökkel a kölcsönös diplomáciai kapcsolatfelvételről (Szíriának sohasem volt diplomáciai képviselete Bejrútban), másrészt török közvetítők útján tárgyalt a jelen lévő izraeli féllel is. Tévéinterjúban kijelentette, hogy megítélése szerint néhány éven belül tető alá hozható a szír–izraeli békemegállapodás. Az izraeli kormányfő, Olmert a palesztin politikussal, Abbásszal folytatott megbeszélése után arról nyilatkozott, hogy karnyújtásnyira volt a kettejük egyezsége.
Határozottan érződik, hogy valami megmozdult a Földközi-tenger térségében: lehet, hogy ebből a partlakók csak múló rázkódást éreznek, de lehet, hogy minden felfordul. A rengések kiindulópontja egyértelműen Párizs. Vajon meddig hagyja a jó ideig belső gondjaival, az elnökválasztási küzdelemmel elfoglalt Washington, hogy átvegyék az egyébként eredményre nem vezető szerepét?
Orbán Balázs
Orbán Balázs: Olyan közösségi terekre van szükség, ahol nem a gúny, a szétverés és a sunyiság az úr
