A legjobb hazai túravezetők. Aki kajakkal a tengerre vágyik, mindenképpen látogassa meg Nagy Endre (kajakshop.hu) és Tuboly Ádám (tengerikajak.hu) honlapját, tapasztalataink szerint a legjobb kajaktúrákat ők vezetik a tengeren. Nagy Endre közeli terveiben szerepel egy Hvar-túra (július 21–27.), Vis sziget (augusztus 4–10.) és a fent leírt Losinj-túra (augusztus 16–24.). Tuboly Ádámék Korculára készülnek (július 19–27.), utána pedig a svéd Dalsland a cél (augusztus 16–25). Szeptemberben ők két kajaktúrát indítanak Észak-Lengyelországba. A túrák ára százezer forint alatt van, nem kívánnak különösebb erőnlétet, kajaksportos előismeretet. Úszni azért nem árt tudni.
Dühöng a nyár, olvad az aszfalt, izzanak a villamossínek. Mint marhavagonba zsúfolt elhurcoltak, passzírozódunk egymáshoz a 7-es buszon – a város elviselhetetlen, gyomorforgató, áporodott. Június végi, fullasztó kánikula; a Műegyetem mellett már az élénk színű kajakokkal megrakott autók integetnek. Az alkonyt még a Gellért térnél látom, snitt, s már kialvatlanságtól véreres szemembe süt a kelő nap a mészkőormok között. Krk. Reggel van, friss, sós, babérliget-illatú reggel, zúgnak a kabócák. Komp, Cres. Cres lomha, lusta, kopár, kiégett. A nap ajándékaként egy különösen ritka, Cresen viszont bennszülött fakókeselyűt is megpillanthatok, ott köröz egy csúcs felett. A pasztellszíneket csak erősíti a névadó város, mediterrán tetőit látva végleg belém ül a béke.
Első nap Osorig kisbuszozunk. A kisvárost apró mozgó híd köti össze a Creshez képest élénkzöld Losinjnyal (valaha a két sziget egynek számított), helyfoglalás a Cres utolsó kempingjében, álomütött délután, píneaillat, röpke próbakajakozás az északkeleti öbölben. Ahogy az evezők csobbannak, a sörök pisszennek, a kecskék mekegnek az alkonyatban, ahogy Osor apró terein csattog cipőhöz szokott mezítlábunk, ahogy a hálózsákok cipzárja zümmög, kiszivárog ereimből a főváros mérge.
Se diszkó, se játékterem,
se autók, se utak
Levesporok és konzervdobozok, gyermekkorunk májkrémje friss paradicsommal. Hozzá lehet szokni, sőt szeretni is lehet, reggel, délben és este a földön, a földről eszünk. Déli harangszóval hagyjuk el a kempinget, autóinkat bő egy hét múlva látjuk majd viszont. Az első út délnyugatra vezet: Unije kicsi szigete négy-öt kilométerre van Losinjtól, halászfalujába érve megbámulnak a parton állók, mi a teljes kiszáradás utolsó stádiumában meglepetésszerűen kiisszuk a pultot a móló mögötti kisvendéglőben. A szigeten autó nincs. Keskeny utcák vannak és macskák, gyerekek és öregek. A középkorúak talán Losinjon vagy a szárazföldön dolgoznak. Az esti személyhajóhoz úgy zarándokol ki a falu, gondolom évtizedek óta, mint Bodor Ádám regényében az érsek látogatását várók, pedig csak néhány szalma kalapos turista esik ide, s néhány magányos vándor szandálban.
Móló alá bukik a nap. Olykor egy-egy kutyavakkantás bejárja az egész szigetet, elalszunk a faluszéli gazban: hálózsák sem kell, betakar a tengeri, fekete ég. Másnap Mali és Veli Sakane felé evezünk. Unije világítótornya mellett birkák nyalják a sziklákra száradt sót, sós a szánk, mindenünk. Leszámolunk a civilizációval, ami itt amúgy is csak nyomokban lelhető fel, Mali és Veli Sakane például nagyrészt kihalt: az egyik szigetet talán tizen lakják, a másikon az útikönyv szerint már csak egy (!) ember él. A düledező falak között Antonioni jut eszembe, A kaland, vagy inkább a korábbi olasz neorealizmus; az egyik összeomlás szélén álló, elhagyott ház hátsó szobájában egy egylábú játék baba fekszik a padlón, és más semmi… olyan itt a csend, hogyha csettentenénk, is fájna.
Annál szebb és élettelibb Susak szigete, az aznapi cél: védett öbölben szép halászvároska a hegynyeregben. Az öbölben homokpad, szandálunk végre lekerül, nincs sün, nincs csipkés szikla, csak homok, ahogy az apályban pereg a lábunk alatt.
Állítólag a szigetlakók egészen a XX. századig nem részesültek iskolai oktatásban; Tito alatt nagy részük az Egyesült Államokba emigrált, így ma a homokos-löszös sziget népessége nem haladja meg a kétszáz főt – korábban majdnem kétezren éltek itt. Ma is saját dialektust beszélnek, amelyet a szárazföldi horvát meg sem ért. Az egyetlen sziget a környéken, amelynek van homokos strandja, mégsem tódulnak ide a turisták. Itt a csendet, a nyugalmat, a meg nem bontott „vidéket” találhatják meg az ide hajózók. Nincs diszkó, játékterem, bizsuárus, nincsenek szállodák, autóutak – és autók sem. Gotovina-kultusz viszont van, nem bánjuk, pláne a miénktől igencsak eltérő ízű, nem paprikás, könnyed hallevessel a gyomrunkban. A betonozott parton, hálózsákban ér minket a reggel.
Ilovik mólóján a spiritus loci
Nyílt vízen, élénk hajóforgalomban evezünk át Losinj – most már – hatalmasnak tűnő szigetére. Tűz a nap, valószínűtlenül égszínkék a tenger. Karibi hangulatú öblöcskéket találunk, mielőtt megnyílik előttünk Losinj mesebeli „fővárosa”, Mali Losinj. Körös-körül fenyőerdők – Mali Losinj elsősorban a levegője miatt kedvelt úti cél. Az estét ezúttal a helyi kempingben töltjük, másnap továbbevezünk a sziget déli csücske felé.
Már alkonyodik, amikor elérjük a sziget fokát, és a lélegzetünk is eláll, amikor ott, ahol a víz beleveszik az égbe, Ilovik apró szigete előtt két delfin tűnik fel, hogy tíz percen át kísérje kajakjainkat a tengeren. Tisztán hallani, ahogy fújtatnak, sípolnak, akkorák, mint a hajóink, mégsem ijesztők, azt hirdetik: mi tényleg szabadok vagyunk.
Ilovikba rögvest beleszeretek. Apró szigetecske Losinj alatt – a szerelem ottmaradásra késztet, két nap alatt bejárjuk a pár kilométer széles mikrovilágot, a picike, néma halászfalut, roston tintahalat falunk, jéghideg Karlovackóval. Megfesthetetlen romantika. Epedő nosztalgiával nézek a tengerbe vesző percek után, a kabócák zúgnak fejünk felett, halászcsónakok kotyognak a csatornán, mögöttük a kis testvérsziget, amin nincs más, csak a falu temetője és egy remetekolostor. Ilovik egy gyöngyszem, innen nincs tovább, elképzelem, hogy kora ősztől kora tavaszig nem sétál más a mólón, csak a spiritus loci, Ilovik szelleme.
Lakatlan szigeten, csillaghullásban
Mégis továbbállunk. Veli Losinj, a sziget második központja igazi képeslapváros. Színes, barátságos, öblöcskéjében egy lány épp halat pucol. Veli Losinj hívogat: gyere be, hát beevezünk, kikötjük a kajakot, és sétálunk szűk utcáin, megnézzük katedrálisát. Aztán megadatik, amiért jöttünk: utolsó esténket egy sziklás lakatlan szigeten töltjük. Fent, egy sziklaperemen letáborozunk. Főzünk, dúdolgatunk, feltámad a szél, csillagok hullanak, a tenger haragosan morajlik alattunk, kimutatja a foga fehérjét, de a vihar elmarad. Vad szélben lobognak a hálózsákjaink. Reggel csak kibillenünk belőlük, máris a tengerbe zuhanunk. Most már levedlettünk mindent. Nincs szükség semmire. Elég egy szandál, egy klottgatya, konzerv, némi pénz (bónuszként egy kajak), és sokáig kihúzza az ember.
Aztán ennek is vége. Bőrünk cserzett, tenyerünkben még az evező nyoma, orrunkban só, odabent csend, s alattunk az Adria hullámzik a Blahán.
