A három politikai okok miatt csonka nyári olimpia (1976 – Montreal; 1980 – Moszkva; 1984 – Los Angeles) közül az utóbbi kettő rázta meg jobban a sportvilágot, hiszen Kanadából „csak” huszonkét afrikai ország és Tajvan hiányzott, ami az erőviszonyokat nem módosította alapvetően, a szovjet és amerikai rendezésű játékokról viszont a legjobbak „másik fele” maradt távol, így néha bizony irreális eredmények születtek. Ráadásul a két világhatalom sportbéli viszálya többel fenyegetett, mint az olimpia ellehetetlenülésével, hiszen ekkor még nem ért véget, legfeljebb enyhült a hidegháború. Megszokhattuk, hogy a nagypolitika játékszernek használja a sportot, szerencsére azóta a bojkotthoz hasonló drasztikus módszerek érdemben nem csökkentették az olimpia varázsát és mezőnyét. Ez persze nem vigasztalja azokat a versenyzőket, akiknek a pályafutását egyik vagy másik oldalon a vélt politikai érdekek törték ketté.
Ebből a szempontból Szöul is hendikeppel indult, hiszen 1981-ben Baden-Badenben, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 84. ülésén Nagojával szemben meglepetésre megkapta a rendezési jogot, éppen két bojkott között szenvedett az ötkarikás mozgalom. A Koreai Köztársaság a döntéskor alig negyven országgal állt diplomáciai kapcsolatban, s a demokrácia helyett inkább a katonai diktatúra rendszerét követte, de hét év alatt minden szempontból változott a helyzet, s utólag elismerhető, hogy Szöul méltó házigazdának bizonyult. Az eseményt azért nem kerülte el teljesen a bojkott, igaz, az észak-koreaiak távolmaradásához – pedig közös koreai rendezésről és csapatról is folytak tárgyalások – csak néhány „keményvonalas” ország, például Albánia, Kuba és Etiópia csatlakozott. A karibiak otthon maradásának a rivális ökölvívók, az afrikaiakénak néhány futószám képviselői örülhettek, de az igazi boldogságnak természetesen nem ez számított, hanem az, hogy a dél-koreaiak nagyszerűen megszervezték ezt az újra szinte teljes és végre békés nyári olimpiát.
Amely rengeteg friss impulzust hozott, például két új sportágat, a teniszt és az asztaliteniszt. Pontosabban előbbi 1924-ig a program szerves részének számított, ám akkor profizmusa miatt száműzték onnan. A visszavétel egyben azt is jelentette, hogy a NOB rájött, felesleges és hibás megkülönböztetni az olimpia örve alatt a hivatásos és az amatőr sportot, jöjjenek a legjobbak mindenhonnan. Ennek, no és persze saját magának köszönheti Steffi Graf, hogy 1988-ban a négy Grand Slam-torna (Australian Open, Roland Garros, Wimbledon, US Open) mellett az ötkarikás teniszküzdelmeket is megnyerte. Ilyen se volt még! Itt indult el a szovjet-orosz nehézsúlyú birkózó, Alekszandr Karelin, valamint a súlyemelőporondon hat világcsúcsot javított, bolgárból törökké lett Naim Szulejmanoglu fantasztikus olimpiai sorozata; de ha a bunyósok szupernehézsúlyát nézzük, Lennox Lewis és Riddick Bowe döntője később a profi vb-címért is egész jól elment…
Ha valamilyen árnyékot keresünk, amely rávetül a szöuli eseményre, az mindenképpen a dopping. Az NDK úszónői ugyan nem buktak le, de az itt elképesztő módon hat aranyat nyert Kristin Otto utólag bevallotta, hogy meg nem engedett szerekkel élt, mint parancsszóra oly sok honfitársa. Mellette a medencében az amerikai Matt Biondi (5 arany, 1 ezüst, 1 bronz), valamint a szovjet tornász, Vlagyimir Artyomov (4 arany, 1 ezüst) bizonyult a viadal legeredményesebbjének. Ottótól eltérően Ben Johnsonnak, a férfi 100 méteres síkfutás világcsúcsot száguldó győztesének sok mindent nem kellett bevallania, hiszen magától megbukott az ellenőrzésen, és elvették az aranyát. A nőknél Florence Griffith-Joyner a 100 és 200 méteres síkfutás mellett győzelemre segítette a 4x100 méteres váltót, a 4x400 méteres váltóban még egy ezüsttel gyarapította éremgyűjteményét. Medáljai és fantasztikus világcsúcsai birtokában aztán év végén kurtán-furcsán befejezte karrierjét, 1998-ban pedig, alig 39 évesen, máig tisztázatlan körülmények között elhunyt, tápot adva azoknak a feltételezéseknek, hogy ő is doppingolt.
A súlyemelésben történtek átvezetnek a magyar csapat szereplésére, hiszen két bolgár aranyérmes mellett Szanyi Andor második és Csengeri Kálmán negyedik helyét is elvették lebukás miatt. A hazai sportvezetés igyekezett eltussolni az ügyet, főképpen azért, mert kiderült volna, hogy állami irányítással és támogatással folyt a tiltott teljesítményfokozás. No meg az 1986-os labdarúgó-vb kudarca után nem hiányzott még egy nagy fiaskó a pártállami rendszernek… A korifeusok és mindenki szerencséjére a többi honfitárs sportoló viszont kitett magáért, 11 arany-, 6-6 ezüst- és bronzéremmel, 211 pontos összteljesítménnyel Helsinki után Magyarország a második addigi legjobb szereplését produkálta. Ehhez elsősorban olyan hagyományos sikersportágak járultak hozzá, mint például a kajak-kenu, amelyben Gyulay Zsolt és az Ábrahám, Csipes, Hódosi, Gyulay négyes győzött, vagy mint az öttusa, amelyben Martinek János hozta az egyéni és a Martinek, Fábián, Mizsér összeállítású trió a sportág utolsó csapataranyát. 28 év után újra nyert a kardcsapat is (Bujdosó, Csongrádi, Gedővári, Nébald, Szabó), méghozzá 3:7-ről fordítva a döntőben, s minket kevésbé érdekel, hogy Gedővári Imre utolsó akcióját a szovjet Alsannal szemben fordítva is lehetett volna ítélni. Tornában, lólengésben Borkai Zsolt folytatta Magyar Zoltán sorozatát, a birkózóknál Sike András meglepetésre nyert aranyat, mert inkább Komáromi Tibort vártuk az élre. Az úszók pedig igazi világszenzációt szállítottak. Darnyi Tamás a vegyes úszás mindkét számát világrekorddal nyerte, Szabó József Európa-csúccsal győzött a 200 méteres mellúszásban. Majd színre lépett Egerszegi Krisztina, aki a keletnémet monstrumok mellett üde, fiatalos bájával osztatlan sikert aratott. Akkor, 14 évesen az olimpia legfiatalabb bajnoka lett, a dobogó tetején is egy fejjel kisebb volt, mint az alatta álló Kristin Otto. Sikerének értékét növeli, hogy magyar úszónő 1952-ben Helsinkiben nyert utoljára aranyérmet.
Egerszegi és Darnyi négy év múlva, Barcelonában is ott ragadt az élen, magyar felségterületté nemesítve a medencét. „Egér” gyermekből immár csinos lánnyá serdülve sem felejtett el úszni, sőt besöpörte a hátúszószámok aranyát, no meg hatalmas küzdelemben, egyre izmosodó kínai vetélytársa előtt, a 400 méter vegyesét. A férfiaknál Darnyi maradt a vegyes úszás királya, világcsúccsal csapott célba 200-on és 400-on is. Az aranyaink szerkezeti leosztása szinte másolta a szöulit, a birkózószőnyegen ezúttal a sportágra termett Repka Attila és a tékozló fiú, Farkas Péter hozta a győzelmet; utóbbi állítólag a döntője előtti éjszaka inkább kimaradt, hogy elkerülje az izgulást, ehhez képest a lengyel Stepient 6:1-re megalázta. A kajakosoknál a női négyes megelőzte a Birgit Fischer vezette favorit németeket, vívásban Szabó Bence az egyéni kardfináléban gyakorlatilag akkor vágta-szúrta meg az olasz Marint, amikor akarta (5:1, 5:1), tornában pedig Ónodi Henrietta ugrott a dobogó tetejére (1956 óta nem szerzett aranyat magyar női tornász). A kakukktojást a cselgáncs jelentette, amely szenzációsan teljesített, Kovács Antal az ismeretlenségből kilépve, 22 évesen győzött a 95 kilósok között, Hajtós Bertalan is aranyat érdemelt volna, de a bírók miatt csak ezüstöt kapott, csakúgy mint Csák József, Csősz Imre pedig egy bronzot a legnagyobbak között. A hazai sportújságírókat is meglepte dzsúdósaink váratlan tündöklése. Akadt olyan helyszíni tudósító, aki, miután leadta az anyagát (a cselgáncs említése nélkül), késő este szállodai szobájában a zuhany alól szaladt ki, mert a magyar himnuszt hallotta a tévéből, s a dobogó tetején ott állt egy számára vadidegen, mosolygó fiatalember: „Atom Anti” Paksról… A rádiósoknál az akkori spanyolországi kiküldött munkatársat rendelték a tatami mellé, aki ugyan ismerte a nyelvet, de a sportágat most látta először. Összeviszsza beszélt szegény, de nem pár percet néhány szerény eredményről, hanem órákat négy éremről, köztük egy aranyról.
Nem csak magyar szempontból sikerült nagyszerűen – Helsinki után a második legjobban – a barcelonai olimpia. Most már tényleg elkerülte a bojkott a játékokat, újra szerepelt a Dél-afrikai Köztársaság, Észak-Korea és Kuba is (utóbbi részvétele ökölvívásban hozott égszakadás-földindulást hét karibi diadallal). A világpolitikai változásokat jelezte az egységes Németország és Jemen megjelenése; a felbomlott Szovjetunió megmaradt tucatnyi tagköztársasága Független Államok Közössége néven egyszeri csapatot alkotott, s lett első a pont- és éremtáblán, ilyen színekben lehetett a viadal legeredményesebbje hat arannyal az egyébiránt fehérorosz tornász Vitalij Scserbo. A balti és a délszláv államok már önállóan jelentek meg, kivéve Jugoszláviát, amely a háború miatt csak egyéniként delegálhatta a szerb és montenegrói indulókat. Történt néhány csoda a Montjuic-hegy lábánál, a koedukált skeetlövészetet például egy kínai hölgy, Csang Sang nyerte meg a férfiak előtt, de az olimpia általános szenzációját mindenképpen az amerikai kosárlabda-dreamteam jelentette. Először tisztelték meg az NBA legnagyobb sztárjai a játékokat: Michael Jordan, Scottie Pippen, Charles Barkley, a HIV-pozitív Magic Johnson, a derékfájós Larry Bird és a többiek természetesen simán diadalmaskodtak.
Magic Johnson azóta is éli világát, ellentétben egy másik HIV-fertőzöttel, Freddie Mercuryval, a Queen együttes frontemberével, aki néhány hónappal az esemény előtt hunyt el AIDS-ben. Ám előtte még elénekelte a világhírű katalán operasztárral, Montserrat Caballéval a játékok dalát, a Barcelonát. Ez a csodálatos melódia, ez a két csodálatos hang tökéletesen jelképezi minden idők egyik, ha nem a legszebb, legjobb olimpiáját.
origo.hu
Kigyulladt egy vonat a Keleti pályaudvaron - videó
