(hol a humor )

Én nem tudom, miért olyan népszerűek Magyarországon a humoristák, a parodisták s a csepűrágás más jelesei. A kollektív, népinek tekinthető rajongás nem most kezdődött, a pesti kabaré több mint egy évszázada ontja a blődlit, a hivatalos jópofák szóban, írásban, dalban, táncban ingerlik nevetésre a nagyérdeműt. Közben született és alkotott néhány zseni is, persze egy másik dimenzióban; Karinthy Frigyes a magyar irodalom legnagyobbjai közé tartozik, Latabár Kálmánt pedig – akinek gavallériáját volt alkalmam ifjú hírlapíróként megismerni – joggal tekinthetjük a nemzet színészének, mivel komikusként egy olyan korszakban is képes volt az ártatlan nevetés örömét adni a közönségnek, amikor senki sem volt ártatlan és semmi sem volt nevetséges.
A magyar kabaré végül is a Kádár-korszakban nyerte el undorító voltát, s azt a szerepet, amelynek lényege a kétszínűség volt, és furcsa szemfényvesztésének készséggel dől be az egyébként is bedőlésre hajlamos magyar nép. A hivatásos jópofák pártállami rangot kaptak, sokuknak közülük bizony dukált volna a „Szocialista hazáért” kitüntetés. Letargikus szilvesztereink és bárgyú kívánságműsoraink révén az egész ország megismerte, tisztelte és szerette a kabaré pszeudohőseit, miközben az írott szó helyét a színpad, a rádió és a televízió vette át. A diadalmenet a rendszerváltozásig kitartott, sőt túlhaladt rajta: a szervilis álpolitizálást néhány eltökélt, ha nem is rátermett személy jóvoltából elszánt, egyértelműen balliberális pártokhoz kötődő politikai szerepvállalás váltotta fel. Az „ártatlan nevetés” teljesen kiment a divatból, maga a humor is elveszítette eredeti mivoltát, dögletes lett, ölni akart, de nem tudott. Besavanyodott az egész vigalmi iparág, a nevetés azonban mint beprogramozott kényszercselekvés a közönség körében megmaradt. A globalizmus elhozta hozzánk az elő- és műnevetést, így már a hülye is tudja, mikor kell röhögni. Divatba jött a jópofák körében a legszörnyűbb kényszeres viccmesélők szokása is: saját tréfájukba beleröhögnek. (Ez alól van egy kivétel: Farkasházy, aki ha megszólal a Heti hetesben, csak savanyúan mosolyog, mintha maga is érezné legbelül, hogy humorosnak szánt közlendője az éretlen vackor ízét idézi fel. De az is lehet, hogy ő lélekben túlvan ezen: mosolyával filozófiai mélységre utal.)
Ha belegondolunk, hogy valójában min is nevet a XXI. század magyar tévénézője, mélyen elszomorodunk, bár az abszurd, úgy mondják, nevetséges. Például az Irigy Hónaljmirigy némely produkciójához képest egy könnyebb limfoma vagy harakiri valóságos felüdülés. Persze megértem őket: a brutális hülyeségre apellálnak, az mindig bejön. És ki mondta, hogy a kabaré a tudományos akadémia rendes tagjainak a kedvenc műfaja?
Aztán itt van a paródia, amelynek nagy mestere, a gumiarcú Gálvölgyi közelít ahhoz a ponthoz, ahol a párhuzamosok találkoznak. (Már amennyiben képtelen véget érni.) Ő persze, túldimenzionált volta ellenére, valóban mester. Magam is sok derűs percet köszönhetek neki, ezért sajnálom is, hogy újabb produkciói – több szempontból – túlhajszoltak. Egy kis (néhány éves) pihenő, egy kis elmélyülés talán-talán összefér a profizmussal is.
Mindezt összegezve: a legendás pesti humornak, amely intellektuális töltettel és feddhetetlen erkölcsiséggel bírt valaha, a rég tovatűnt időkben, csak „bús düledéke” maradt ránk. Vagy csak ártatlan jókedvünk lett oda? Én nem tudom…