Könyörgés pergamenen

Északi szomszédságunkból a napi hírközlés jóvoltából rendre csak botrányokról értesülünk, jóllehet a valóság sokkal árnyaltabb annál, mint amit néhány helyi csetepatéból gondolhatnánk. Ki tudja például, hogy 2002 és 2006 között a szlovák egyetemek nyelv és irodalom tanszékeinek minősítését többek között egy magyar állampolgár, Käfer István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szlovák tanszékének alapítója végezte?

Hogyan került kapcsolatba a szlovák kultúrával, hiszen tősgyökeres budapesti?
– Itt születtem, és ide is tértem vissza. De 1942 végén édesapám Érsekújváron kapott állást, és odakerült az egész család. Három évvel később viszont a szovjet csapatok – és a nyomukban érkező csehszlovák állam emberei gyökeresen új helyzetet teremtettek az életünkben, s egykettőre „magyar fasisztákká” váltunk, akik azért jöttek, hogy elmagyarosítsák ezt az ősi szlovák várost. Bizony, tíz–tizenkét éves kölyökként a bőrömön éreztem a Benes-dekrétumokat: vertek, köpködtek, aláztak, mert nem tudtam szlovákul. Bujkálnunk kellett, nehogy a Szudéta-vidékre deportáljanak bennünket. Végül nagy nehézségek árán visszaszöktünk Budapestre. A Kölcsey-gimnáziumba kerültem, ott is érettségiztem.
– Meglepő, hogy ilyen megpróbáltatások után mégis szlovák kultúrával akart foglalkozni.
– Egyáltalán nem akartam. Latin–magyar szakra felvételiztem 1953-ban, és a vizsgán azt a feladatot kaptam, hogy mondjam el a szlovák himnuszt. Mivel Érsekújváron 1945-ben még megkezdődhetett a magyar iskola, és két hónapig működhetett is, hiszen addig nem írták alá a békeszerződést, ezért számomra ez a feladat nem jelentett problémát. Az újrainduló érsekújvári iskolákban mindenütt az új himnusz megtanultatása volt az első. A ELTE-n viszont – a tervgazdálkodás miatt – fontos volt, hogy a szlovák szak mind a négy helye betöltött legyen, ezért nem sokat törődtek azzal, hogy latin szakra jelentkeztem. A felvételi bizottság örömmel közölte: az elvtársat felvettük szlovák szakra. Ma már a gondviselés jelének tartom ezt, de akkor nagyon el voltam keseredve. Jelentkeztem a tanulmányi osztályon, hogy más szakon szeretnék tanulni, de közölték, hogy mivel rossz a káderlapom, erre nincs lehetőség, vagyis választhatok a szlovák szak és a sorkatonai szolgálat között. Mivel akkor ez nem jelentett valódi választási helyzetet, maradtam az egyetemen.
– Vagyis beletörődött a sorsába?
– Két évig nagyon szenvedtem. El lehet képzelni, mit jelent a szlovák szak egy kamasz számára, akit azért vertek néhány éve a szlovákok, mert magyar. De másodévesként kiküldtek nyelvgyakorlatra, méghozzá Prágába, mivel Csehszlovákiában a szlovákok nem voltak érdekesek. Be is mentem a prágai minisztériumba tiltakozni, hogy én szlovák nyelvet szeretnék tanulni, nem csehet. Azt a választ kaptam: örüljek neki, hogy Prágában lehetek. Nagy nehezen aztán elintézték, hogy szlovák területre kerülhessek, a Tátrában, Podbanske üdülőbe. Itt azonban az üdülővezető lengyel volt, a személyzet német, és egy árva mukkot nem tanultam szlovákul, ezért leszöktem a szomszéd faluba, Prybilinába az evangélikus paphoz. Ekkor kezdtem érezni, hogy nekem még bizonyos feladataim lesznek a szlovák kultúra területén. És tulajdonképpen azóta gondolom úgy, hogy nem azt kell néznünk nekünk, magyaroknak, milyen sérelmeink vannak, hanem hogy a szlovákok miért olyanok, amilyenek. Ez a lényeg. Iszonyatos nagy aszimmetria van. A szlovák nemzettudat egyik fontos eleme a magyarellenesség. Mind a mai napig érvényes a Vladimir Minác által megfogalmazott jelszavuk, hogy a magyarság a szlovák politika végzete.
– Ez valamennyi poszttrianoni országban igaz lehet.
– Ez igaz, de figyelembe kell venni, hogy csaknem minden poszttrianoni országban a magyarok jelentik a fő ellenséget, nekünk viszont valamennyi utódállammal bajunk van. A cseh veszély elmúltával a szlovákok minden ellenszenve ránk irányul. Ez óriási feladatot jelent a magyar értelmiségnek, a magyar tudományosságnak, a magyar egyházaknak, a magyar szellemi élet egészének, hogy a nyakára tudjunk lépni a kígyónak. Hiszen valóban van abban valami, hogy mi vagyunk a szomszéd országok végzete. Hiába sújtott minket a legjobban a trianoni békeszerződés: ők félnek tőlünk. De ezt a félelmet meg kell értenünk.
– Ennyire befolyásolja a történelem a napi politikai reakciókat?
– Ennyire. Ráadásul mindez elég nehezen emészthető, hiszen általában mai országokban gondolkodunk. És nem tudjuk felfogni, mit jelentett a Szent István-i korona, a Szent István-i ország. Mostanában sokfelé láthatjuk a Nagy-Magyarország-térképet. Nekem fáj, hogy belerajzolják a mai határokat. A mi feladatunk éppen az lenne, hogy az egészet egységként lássuk, illetve láttassuk minden nemzettel, mindegyik etnikummal, amelyik itt él. Ez persze azt is jelenti, hogy nekünk is meg kell tanulnunk a román, a horvát, a szlovák kultúrát. Ez az én revizionizmusom. Azt szoktam mondani szlovák barátaimnak: tőlem ne féljetek, én nem a dél-szlovákiai magyarokat akarom megmenteni, hanem titeket és az egész területet. Ehhez persze nagy alázat kell és rengeteg olvasás.
– A magyar–szlovák kapcsolatok nem ezt a szemléletet tükrözik.
– Szlovák–magyar kapcsolatok tulajdonképpen nincsenek. Csak ellenségeskedés van. Persze az utóbbi években történt néhány fontos próbálkozás, vegyes bizottság jött létre, történelemtanárok találkozója, de ez mind-mind nagyon kevés. A sajtóban ellenségeskedés van és egyoldalúság. A pozsonyi Szent Márton-székesegyháznál történt idegenvezetési esetet, amikor a győri diákok tanárát rendőrök vezették el, a Malina Hedviget ért atrocitást a végtelenségig növeli a tömegtájékoztatás. De azt senki nem vette észre, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szlovákokkal együtt ünnepeltük meg az államalapítás ezredik évfordulóját, és közös kétnyelvű kötetet adtunk ki ebből az alkalomból. Pedig oda kellene figyelni erre is és az olyan kezdeményezésekre, mint amilyen a június 28-i mátraverebélyi találkozó, ahol a szlovák és a magyar katolikus püspöki kar tagjai együtt imádkoztak a megbékélésért.
– Hozhat megbékélést, ha a két mindjobban elvallástalanodó ország püspöki kara együtt imádkozik?
– Előbb-utóbb igen. Tudni kell, hogy a két etnikum, a szlovák és a magyar a XIX. század közepéig csak nyelvében különbözött egymástól. A szlovákok is azt mondták magukra: ja som Uhor. Tudták magukról, hogy szlovákok, de azt mondták, hogy magyarországiak. A mai szlovákoknak nagyon kínos, ha azt hallják: Uhorski, mert tudják, hogy ez a kifejezés az 1918 előtti Magyarországot jelenti. De ha szlovákból fordítok magyarra, ezt a különbséget nem tudom kifejezni, és ezt nem tudja megemészteni a szlovák lélek. Persze ez érthető, én is nehezen tudnám elfogadni, ha engem mindig osztrák–magyarnak hívnának.
– De hát ez a szlovák nemzet saját önállósodási törekvéseinek a gyümölcse.
– Ez közös probléma, és nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a XIX. század végén erős elmagyarosítás zajlott. Ezért is örülök neki, hogy az Országos Széchényi Könyvtár régi nyomtatványokat feldolgozó csoportjában dolgozván sikerült elfogadtatnom: a helységneveknél ne az 1913-as hivatalos helységnévtárat használjuk, hanem az 1870-es évek gyakorlatát, hiszen 1895 és 1910 között kétezernél több felföldi szlovák helységnevet magyarosítottak el, körülbelül olyan csúnyán, ahogyan Párkányból 1945 után Šturovo lett. Nem véletlen, hogy a Felföld szót használtam. A szlovákoknak rettenetesen fáj az a kifejezés is, hogy Felvidék. És nem is véletlenül, hiszen a „Felvidék” – politikai terminológia. Az 1870-es években terjedt el, amikor megjelent Grünwald Béla Felvidék című röpirata, és ekkor indult a kampány a Felvidék eltótosodásának megakadályozására. Sokkal helyesebbnek tartom a régebbi Felföld szó használatát. Különösen akkor nevetséges a Felvidék szó használata, amikor Dunaszerdahelyet, Pozsonyt vagy Párkányt felvidéki településként emlegetjük. Eger Felföld volt, de Dunaszerdahely nem. Nagy türelmet igényel, hogy rendet tegyünk a sok zavaros szóhasználat és nézet között. A legfontosabb, hogy tanulmányozzuk a szlovák írást. A szlovák történelem igazából a XIX. században kezdődik. Ezt nagyon veszélyes kimondani, de az az igazság, hogy a magyar történelemnek része a szlovák etnikum története. Az ország történelmének építőkövei között ők is ott vannak.
– A hagyományos magyar történetírásra semmilyen tekintetben nem volt jellemző ez a felfogás.
– Egyáltalán nem, és ennek következménye, hogy a szlovák történetírás olyasmit akar kisajátítani, ami teljesen értelmetlen. De ha nem volt szlovák királyság, viszont volt cseh, lengyel, magyar, érthető, hogy ennek analógiájára akarják megteremteni a saját nemzeti identitásukat. Ezernyi példát idézhetnék arra, milyen torz gondolatok születnek ebből az erőszakolt múltteremtésből. Itt van például Balassi Bálint esete. Ha megvizsgáljuk az életművét, olyan adatokat találunk, hogy Balassi Bálint megfenyítette Jano meg Miso szolgáját. Hát milyen környezetben élt Balassi? Természetesen szlovák etnikum környezetében. Így aztán a nagy magyar reneszánsz költőt a szlovák nemzeti bibliográfia – mivel szlovák környezetben élt, területi szlovacikumnak tekintvén – kinevezte a legnagyobb szlovák reneszánsz költőnek. Ebből aztán teljes zűrzavar keletkezik. A Fanchali Jób-kódexben Balassi versei mellett van nyolc szlovák szerelmes vers a XVI. századból. A szlovák irodalomtudomány erre nem azt nézi, hogy a szlovák versek milyen környezetben kerültek a kéziratba, hanem valamennyit külön tárgyalja. Mi pedig nem mondjuk el Balassi költészetének taglalásakor, hogy ilyen lehetőségek is vannak: elképzelhető, hogy Balassi szlovákul is verselt. Mintha barikádokat emelnénk a két írásbeliség közé. Pedig az a biblikus cseh nyelv, amelyet a XVI. században a magyarországi szlovákok használtak, a magyar, a latin és a német mellett az ország nyelve volt.
– Ha nálunk van is már készség arra, hogy egységben lássuk a két nép történetét, a másik fél hogyan viszonyul ehhez?
– Ott is vannak ilyen próbálkozások. Sok szlovák értelmiségi hallgat, mert nem szereti a túlzottan szlovákosító törekvéseket. A tudományban ugyanis ez abszurd: nincs szlovák tudományosság meg magyar tudományosság. Vannak olyan történészek, akik teljes mértékben együtt tudnak dolgozni a másik nemzet történészeivel, a vegyes bizottságban szlovák és magyar történelemtanárok közös történelemkönyv elkészítésén fáradoznak. Ha a politika nem próbálja meg befolyásolni a munkájukat, akkor talán lesz is belőle valami.
– Bizonyos kérdéseket mégis tisztázni kell. Ha józanul nézzük a dolgokat, akkor például Balassi nemzeti identitását nem lehet megkérdőjelezni.
– Nagyon sok múlik az interpretáción. Ha azt mondjuk, hogy Bél Mátyás magyar tudós, hazudunk, mint ahogy akkor is, ha szlovák tudósnak nevezzük. Bél Mátyás „magnum decus Hungariae”, vagyis a régi Magyarország nagy dicsősége. Ha megkérdezték volna tőle, hogy szlovák-e vagy magyar, egyszerűen nem értette volna a kérdést. Borzasztó sokat rontott a megbékélés lehetőségén a kommunizmus, de még ebben az időszakban sem lehetett teljesen eltorzítani az igazságot. A már említett Vladimir Minác mondta például, hogy: kezdetben volt az ige, és az ige Šturnál volt. Vagyis ezzel mintegy azt fejezte ki, hogy a szlovák nemzet a XIX. század harmincas éveiben kezdődik. És mit gondolunk mi a modern magyar nemzet kezdetéről? Általában a kiegyezés utáni éveket szoktuk megnevezni. De ezzel nagyon óvatos lennék. A helytartótanácsnak, a kancelláriának rengeteg nem magyar hivatalnoka volt.
– A magyar államiság kezdete azért mégiscsak egyértelműbb.
– Igen, a Szent István-i, soknemzetiségű ország megalapítása, ahol az ország vezetői évszázadokon keresztül nem csak magyarok voltak. Amikor például 1479-ben Szepesváralján megépül a gyönyörű templom, és Mátyás király obsitos katonáját, Bak Gáspárt nevezte ki nagyprépostnak, a felszentelésre felírták neki a hívek könyörgését az ott élő többség nyelvén is. Ez a pergamen a legrégebbi szlovák nyelvemlék. És ne gondoljuk azt, hogy micsoda tolerancia volt, a hívek érzékenységének a figyelembevétele! Nem. Ez a történelmi Magyarországon természetes.
– Akkor lehet, hogy természetes volt, ma viszont azt látjuk, hogy a szlovákiai egyházmegyék területének átrajzolásával nem kifejezetten vették figyelembe a kint élő magyarság érdekeit.
– Nem értek egyet a szlovák egyházmegyék átalakítását bírálókkal. Az a véleményem, hogy ha voltak is negatív szándékok a határok átrajzolásával, a kiindulópont nem a magyar kisebbség helyzetének rontása volt, hanem ugyanaz, mint a szlovák nyelvtörvénynél: ott a nyelvi egységesítés, itt az arányosítás. Nálunk is átalakították az egyházmegyéket, hogy alkalmazkodjanak a nagyobb városokhoz és a fővároshoz. És a kint élő magyarság megmaradásáért mi is tehetünk. Feladatunk, hogy a szlovákiai magyar hitoktatóképzést anyaországi támogatással oldjuk meg. A kassai érsek a mi hittudományi főiskolánkra küldi a magyar hitoktató-hallgatókat, de Rózsahegyen, a szlovák katolikus egyetemen kapnak diplomát.
– Ez akár a feszültségek oldásának követendő példája is lehetne.
– Igen, ugyanis igazi áttörés az oktatással következhetne be. Nálunk arra lenne szükség, hogy a középiskolákban minor szlovák szakos végzettségű tanárok megtanítsák a tanulóknak azt, amit a szlovákok hoztak a Kárpát-medence kultúrájába. És ugyanezt kellene tenniük a szlovákoknak is: az ottani középiskolai képzésbe bele kellene kerülnie a magyar kultúrának, hogy megértsék a saját és a közös múltat. Sajnos mostanáig a politika szabta meg a két nemzet közötti viszonyt. A politika pedig receptek alapján dolgozik, prekoncepciókat használ, és ehhez keres példákat, megoldásokat. Ezt a szemléletmódot meg kell fordítani.
– Helyreállhat-e valaha a történelmi Magyarország természetes világa?
– Szerintem rá fogunk jönni, hogy tiszteljük és becsüljük egymást. A szlovák kultúra összeomlana, ha kivennénk belőle a hungarus vonásokat. Rajtunk múlik, hogy a közös múlt megértéséhez olyan segítséget nyújtsunk, amely nem okoz sebeket. Mert ez a szláv és ez a finnugor nép sokkal közelebb áll egymáshoz, mint egyik részről a csehhez, másik részről a finnhez. Ez pedig hatalmas csoda.