Megkésett kanonizáció nem létezik

Legutóbbi könyve Csak egy nap a világ címmel jelent meg. Harminchárom novella van benne, az első ciklus az 1956-ig terjedő hazai évekből, a második a nagyvilágban töltött négy évtizedből meríti anyagát, végül a harmadik a Budapest és Florida között megosztott élet hozadéka.

Életét az óriási földrajzi távolságok jellemzik. Az idő azonban könyörtelen. Mi minden fér bele egy napba?
– Egy élet. A Csak egy nap a világ nagy sláger volt a negyvenes években, Vaszary János írta, Muráti Lili, majd Karády Katalin énekelte. Ez akkor volt, amikor már az oroszok átjöttek a Kárpátokon, szorult a hurok körülöttünk, és ez azt jelentette számukra, hogy közeleg a világvége. Nekem most is van néha ilyen érzésem, ha a világban történő eseményeket nézem.
– Tizennyolc évesen buszkalauzként dolgozott, egyenruhában bejárt azért az ELTE-re, ahová egyébként nem vették fel…
– Gyönyörű korszak volt, Gyergyai Albert és Füst Milán előadásait hallgathattam. Ezek máig meghatározó élmények.
– Én úgy vettem részt a forradalomban, mint a hozzám hasonló írótanoncok, vagyis mindenütt ott akartam lenni és mindent meg akartam érteni. Ott voltam az Országháznál, a rádiónál, a Sztálin-szobornál, a Köztársaság téren… Ezt ugyanígy csinálta végig Karinthy Cini is, akivel tíz évvel később megbeszéltük, hogy ugyanazokon a helyeken ugyanakkor voltunk. Többletem annyi volt, hogy a Fővárosi Autóbuszüzemnél megalakítottuk a Munkástanácsot.
– Aztán a forradalom után mennie kellett. Miért?
– Egyrészt volt bennem egy elvágyódás. A budai polgári német orientáltságú környezetben nem éreztem jól magam. Azért is voltam franciás, így lázadtam. Abban az időben úgy lehetett valaki franciatanár, hogy soha nem látta Franciaországot. Másrészt konkrét oka is volt: a forradalom után felvettük a munkát, azt hittük, hogy rendeződnek a dolgok, de nem ez történt. December 6-án letartóztatták a Budapesti Munkástanács tagjait és akkor jöttünk rá, hogy nem rendeződnek, épp ellenkezőleg, kezdődik a megtorlás. Anyám lejött az Autóbuszüzembe, szólt, hogy ne menjek haza, mert keresik az utcában fiúkat. Hozott egy listát, huszonkét név volt rajta a Nyugaton élő egykori osztálytársai címével, és azt mondta, őket látogassam meg. Akkor indultam el.
– Aztán nyolc év Franciaország következett, ahol franciául megjelentek a könyvei, a Le Monde tárcaírója lett, ’64-ben megkapta a Saint-Exupéry-díjat. Miért nem vált francia íróvá, mint Milan Kundera néhány évvel később?
– Minket ’56 után körbehordtak, mint a győzelmi zászlót. Mi voltunk a magyar hősök. Aztán kitört az algériai függetlenségi háború, és én nem tudtam a franciákkal azonosulni. Ha itthon fellázadtam az idegen imperializmus ellen, akkor ott is föl kellett lázadnom. Voltak olyan verseim is, amelyek kiálltak az arabok mellett, megpróbáltam közölni is, de azt egy Rezeg Román nevű párizsi magyar pap elégette, mert azt mondta, ha megtalálják, neki is, nekem is bajunk lesz belőle. Mikor Kundera megérkezett Franciaországba ’68-ban, akkor már volt értelme annak is, hogy az ember akár franciává váljon, hiszen ’68-ban nagyon érdekes és izgalmas dolgok történtek ott.
– Következő állomásnak miért a világ másik oldalán levő kis szigetet, Puerto Ricót választotta, amiről a magyar olvasónak legfeljebb a rum jut eszébe?
– A Puerto Ricó-i egyetemre kerestek diplomás európai tanárokat, jelentkeztem, fölvettek, még a hajójegyet is megküldték, nem lehetett tétovázni. Bepakoltam a feleségem, két gyerekem, és indultunk.
– Hány évet töltött a szigeten?
– Harminchetet. Egy idő után láttam, hogy ott tudok élni, dolgozni. Úgy voltam vele, ha belevágtam, végigcsinálom. Onnan mentem nyugdíjba.
– Miért számolta fel az ottani életét?
– Azt mondják, ma minden rendes embernek rákja van. Puerto Ricóban a saját diákjaim műtöttek, de az „új üzembe helyezést” Floridában végezték el. A feleségem ott talált állást, és maradtunk.
– Egyik Puerto Ricó-i kolléganője írta búcsúzóul önnek az emléklapjára: „Messziről jöttél… és soha nem értél el igazán ide.” Kötetéből érthető, hogy oda miért nem érkezett meg, de Magyarországra vajon hazaérkezett?
– Sokkal inkább, mint Puerto Ricóba. Oda azért nem érkeztem meg soha, mert én ott is magyar író voltam. A nap felét magyarul éltem, így telt el harminchét év. Hazajöttem ’86-ban és tanítottam, folyóiratoknak dolgoztam, fordítottam. Itt a helyemen vagyok, a munka a legerősebb kötőanyag.
– Ön mondta először 1988-ban a Vasárnapi Újságban, hogy 1956-ban forradalom volt, s nem ellenforradalom. Húsz év távlatából hogyan emlékezik vissza erre?
– Most már nagyon sokan vagyunk, akik azt mondják, hogy én voltam az első. Kulcsár István behívott a rádióba, kimondtam, a műsor után javasoltam, hogy vágják ki, azt válaszolta, hogy nem lehet, mert élő műsor volt.
– Mit a véleménye arról, hogy Nagy Imre és társai kivégzése után ötven évvel a per dokumentumai a nyilvánosság számára lényegében még mindig hozzáférhetetlenek?
– Félő, hogy későn fogjuk megtudni az igazságot. Felnő egy vagy két nemzedék, aki nem fog tudni semmit arról, hogy mi volt a forradalom igazi utóélete, mi történt valójában Nagy Imrével. Ez nagyon szomorú, hiszen ma élnek olyan negyven év körüliek, akik nem tudnak ’56-ról semmit. Ezek pótolhatatlan dolgok. Szilágyi Zsófia irodalomtörténész mondta, hogy megkésett kanonizáció nem létezik. Az én ötven évvel ezelőtti avantgárd szövegeim ma már senkit nem érdekelnek. Ez politikai nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy megkésve nem lehet felfedezni és magunkévá tenni az igazságot. Itt lóg a falamon ez a Nagy Imre-kép, hatvan éve hordozom magammal. Egy francia folyóirat címlapján jelent meg a kivégzés napján. Kivágtam és bekereteztettem. A szíve alatt van egy lövés. Bejött egyik társam a szobámba a francia menekülttáborban, és azt kérdezte, hogy te itt kommunistákat őrzöl, és légpisztollyal szíven lőtte Nagy Imrét. Ez jellegzetes volt. A kinti ’56-osok is szíven lőtték őt, nem csak itt.
– 1988-ban jelent meg az első kötete itthon, A szerecsenségem története, azóta tucatnyi könyvet publikált, hogy érzi, befogadta önt a szakma és az olvasóközönség?
– Az első időktől kezdve nekem sok olvasóm volt, csak a kiadók ezt nem veszik tudomásul, kiadják a könyveimet kis példányszámban, nem tudják elképzelni, hogy miért van nekem sok olvasóm, annak ellenére, hogy a szakma nem helyezett még el a magyar irodalomban.
– Ön nem vesz részt a szekértáborosdiban, sikerül megőriznie kívülállását úgy, hogy nem lett egyik oldalon sem „kegyvesztett”?
– Megmaradtam kívülállónak. Nem egyszerű, mert az ember megfosztja magát attól a segítségtől, amit egy baráti társaság jelent. Mégis a kívülállást tartom helyénvalónak, mert negyven évet vártam, hogy hazajöjjek és soha eszembe sem jutott, hogy az ország egyik felét szeretni fogom, a másikat nem. Ez őrültség. Úgy érzem, össze fog békülni ez az ország, rendeződnek a dolgok néhány éven belül, és akkor majd nem kell megmagyaráznom, hogy miért maradtam a szekértáborokon kívül.