Munka egyenlő rasszizmus

Kovács Éva szociológus – aki kutató a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézetében, amelynél magasabb polcra, ki szociológusként kutatáshoz érez kedvet, honunkban nem kívánkozhat – a monoki polgármestert (és a szerencsi kistérség többi tizenhét polgármesterét) nem gazemberezte le. Ennél cifrábbat talált mondani. Azt mondta, hogy „lényegében születésszabályozást akar elérni adminisztratív eszközökkel. Ez pedig bújtatott rasszizmus”. Másodszori nekifutásra azt mondta, hogy „a polgármesterek javaslata nem más, mint tudattalan rasszizmus, hiszen népességszabályozást akar elérni adminisztratív eszközökkel”. Mindez szerinte „abban is tetten érhető, hogy az önkormányzatok azt várják a segélyezettektől, hogy közérdekű munkát végezzenek segélyért cserében”. Hogy ezen kívül még mi másban érhető tetten, arról sajnálatos módon nem esik szó az origo.hu hírportál meghökkentő és többféleképpen értelmezhető, Nincs helyük Magyarországon a segélyből élőknek című cikkében, amely július 8-án került fel a világhálóra.
Aki azonban figyelemmel kísérte a május vége óta dúló odamondogatásokat (vita, tárgyszerűség híján, csak elvétve folyt), annak eszébe juthat, miszerint a szerencsi kistérség polgármesterei a családtámogatási rendszer oly módon való átalakítását javasolták, hogy családi pótlék három gyermekig járjon, míg a negyedik és többedik gyermek után adókedvezmény. (E kérdésről e helyütt lásd a szerző cikkét, július 8. – a szerk.) De ez nem „adminisztratív” eszköz, hanem ellenösztönzés, hogy ne következzék be az, ami Kovács Éva szerint bekövetkezhet: „megélhetési lehetőséggé válhat a gyerek”, de ami a polgármesterek szerint már rég megtörtént. Az „adminisztratív eszköz” megnevezéssel az illethető, amit például Kínában, az „egy gyerek” politika végrehajtása során alkalmaztak/alkalmaznak „nem engedélyezett” gyermek esetén a kényszerabortusztól a munkahelyről való eltávolításon keresztül a családtámogatás visszavételéig és a büntetőadóig. Amennyire szükséges – miért is értsék ezt Európában, ahol sosem kellett hasonló gondokkal szembenézni? –, eszközeiben annyira durva ez a népesedéspolitika. De legalább eredményes – leszámítva a nemek egyensúlyának megbillenését, azt, hogy a nőknél lényegesen több férfi születik.
De itt most nem erről van szó, hanem a segély feltételéül szabott munkavégzésről. A hangsúly a munkán van. Az emberek döntő többsége vagyon híján arra kényszerül, hogy a „megélhetés feltételéül” munkát végezzen, és annak ellenértékéből tartsa fenn magát. Azt még senki sem mondta, roma közéleti szereplők sem, hogy a romáknak nem a saját munkájukból kellene megélniük. Csupán azt állapítják meg, hogy nincs számukra elegendő munkahely. Ha lenne, nyilatkozzák, örömmel dolgoznának.
Végül is mi a különbség aközött, hogy valaki a „segély feltételéül” vagy a „megélhetés feltételéül” dolgozik? Lényegében csak egy jogi csavarról van szó. A jog átírható: a segélyek megszüntethetők, feltéve, hogy a munkát állampolgári joggá minősítik, s ha a gazdaság nem teremt elég munkahelyet, akkor ezt az államnak kötelessége pótolni. Ezek persze nem igazán vonzó és jól fizetett munkahelyek, de nem is lehetnek és nem is kell annak lenniük. Munkapiaci parkolópályáról van szó, amelyről annak, akinek lehetősége van rá, a gazdaság által teremtett, vonzóbb, jobban fizetett állások felé kell távoznia. De addig, amíg ez meg nem történik, átmenetként, teljes mértékben elfogadható megoldásról van szó. A monoki kezdeményezésnek egyetlen gyenge pontja, hogy munkáért valóban bért kell fizetni. A segélyek bérré alakítása viszonylag könnyen megoldható technikai kérdés, a költségvetésnek persze több pénzbe kerül, de érdemes érte adni. Előzetes bejelentések és sajtóhírek szerint ebben az irányban indult el a kormány. És helyesen.
Visszatérve a bújtatott/tudattalan rasszizmushoz – mit is állít Kovács Éva? Végül is azt, hogy a munka egyenlő rasszizmus. Mert azt mégsem mondhatja, hogy segélyért dolgozni rasszizmus, de bérért dolgozni nem rasszizmus. És a segély bérré alakításának jogi aktusa nem egyéb, mint a rasszizmus fölött aratott győzelem. Azt sem mondhatja, hogy a munkához kötött segély a születésszabályozás adminisztratív útja, de a bér ellenében végzett sem nem születésszabályozás, sem nem adminisztratív. És a segély bérré alakításának jogi aktusa a születésszabályozás és adminisztratív eszközének felszámolása. Megérhetjük még, hogy tudós társaságunk szociológia csúcsintézetének munkatársa gondosan okadatolt és jegyzetekkel sűrűn ellátott monográfiában arra keresi a választ, hogy mennyiben hibáztatható Isten a rasszizmusért, elvégre ő űzte ki Ádámot és Évát a Paradicsomból, amitől kezdve az emberek verejtékes munkával kénytelenek gondoskodni megélhetésükről. És mennyiben felelős Éva vagy Lucifer? Éva a könnyen csábuló nőszemély, akit Lucifer a Paradicsom egyetlen tabuja, a Tudás Fája gyümölcsének megkóstolására csábított sikerrel. És mennyiben felelős Ádám, aki némi családon belüli erőszak árán megakadályozhatta volna Éva csábulását, és ezzel az idők végezetéig megkímélhette volna magát és leszármazottait a munkavégzés fáradalmától (vagy legalábbis Lucifer újabb akciójáig), és ami ezzel jár: a rasszizmustól? Egyszeri családon belüli erőszak vagy rasszizmus mindörökre – ez volt az emberiség hajnalán a sorskérdés, a nagy filozófiai dilemma.
Mindez, persze, vicc. De talán ezt a cikket megírni mégsem volt hiábavaló. Lássa a tisztelt olvasó, hogy tudósi mezbe öltözött balliberális értelmiségünk milyen végtelenül alacsony szellemi és szakmai színvonalú megszólalásokkal veszi ki részét Magyarország egyik, ha nem a legsúlyosabb problémája megoldásának kereséséből. Érvek és elmélyült gondolkodás helyett úgy röpköd a „rasszista”, mint lepukkant kültelki kocsma kapatos közönsége körében a „kurvaanyád!” szokott.

A szerző szociológus, közgazdász