Páriaképzők

Polcz Alaine-től halála előtt egy-két évvel egy író-olvasó találkozón valaki azt kérdezte, mit gondol, milyen idők jönnek az új évezredben a férfi-nő kapcsolatok tekintetében. A pszichológus asszony azt válaszolta, a legjobb lenne, ha az egyoldalú korok, a matriarchátus és a patriarchátus évezredei után kiegyensúlyozott időszak, az erős férfi és erős nő egyenrangú uralmának kora jönne, és szerinte erre képesek is lehetünk. Azt sem zárta ki, hogy az igazi új korszak előtt még egy átmeneti időre a nők felé fog kibillenni a hatalmi mérleg nyelve.
Akkor senki nem kérdezett rá, milyen mai jelenségekre alapozza az előrevetített átmeneti nőuralmat. Arra, hogy sok családban a nő az egyedüli pénzkereső? Vagy a karrierépítésben sikeres, önmagukat kényeztető, a férfiakat félrelökdöső szinglik térhódítására?
Maradjunk most a szinglikérdésnél, amelyet bonyolít, hogy nem tisztázott, valójában kit nevezünk szinglinek. Az európai kultúra alapvetően két- vagy maximum négyféle női szerepkört ismer. A kétféle szerepkör szerint valaki, aki nőnek született, vagy legyen anya-feleség, vagy menjen apácának, Krisztus menyasszonyának. A négyféle szerepkörbe az előző kettőhöz jön a vénkisasszony, aki önhibájából vagy önhibáján kívül férfi nélkül marad, és a prostituált, a mindenki menyasszonya. Aki magától nem tagozódott be valamelyik szerepkörbe, azt beszuszakolta a társadalom.
A mai felosztás első látásra egyszerűbb: valaki vagy szingli, vagy kapcsolatban, házasságban él. Az egyedülálló nők jelentős része mégis tiltakozik az ellen, hogy szinglinek nevezzék, más esetekben pedig a kapcsolatban élő nő jóval több időt tölt barátnőivel – akikkel afféle bajtársi, fegyverbaráti viszonyban áll –, mint a barátjával, élettársával vagy férjével. Így szinglibbnek látszik, szinglibb módon is él a valóban férfi nélkül élők jelentős részénél.
A szingliség tehát valójában sajátos minőség, sajátos viszony az identitáshoz és az emberi kapcsolatokhoz, nem egyszerűen ilyen vagy olyan élethelyzet. Szinglinek nevezzük-e az özvegyet vagy az elvált asszonyt, aki fel nem dolgozott gyásza, önző gyerekei miatt egyelőre nem talál társat? Szingli-e az apáca? Szingli-e az a nő, aki életfeladatára rákérdezve egyfajta szellemi anyaság útját járva tudós, költő, gyógyító lesz, és a feladat miatt férfi már nem fér bele az életébe? Nem, nem ilyen nőket látunk magunk előtt, ha kimondjuk azt a szót, hogy szingli.
Olyan nőkre gondolunk, akik dacosan, sebzetten nemet mondtak az összes hagyományosan felmerülő feladatra és szerepre. Anélkül, hogy megkérdezték volna, melyik és hogyan lenne az övék. Hogy ezek közül melyikre születtek. Nem bíznak a férfiakban, de talán a nőkben, az anyákban, húgokban, nővérekben és saját magukban sem. Ezért kell nekik az a másik, maguk építette, a maguk törvényei szerint működő szinglibolygó, ahonnan aztán el- és visszavágyakoznak shoppingolások, vacsorák, partik, egyéjszakás kalandok közepette.
A trendi lányújságok, a kedvezményekkel csábító plázabutikok, a fogyókúraipar, az egészség- és szépségipar, a versenyszféra páriaképző vállalati hierarchiái mind őket ünneplik, kényeztetik, de persze pórázon is tartják, alaposan be is csapják, és ki is zsigerelik őket.
A fentieket támasztja alá a tévécsatornákon eddig hat évadot megélt sorozat, sőt nemrégiben a Magyarországon is bemutatott mozifilm, a Szex és New York négytagú „szinglihordájának” fejlődéstörténete is. A négy harmincas-negyvenes nő a sorozat elején még „vérszingli”, a moziváltozatban Mirandának (Cynthia Nixon) már van egy tönkrement házassága egy gyámoltalan bármixerrel, az eredetileg maximalista és felszínes Charlotte (Kristin Davis) prímán elvan nem túl előnyös külsejű ügyvéd férjével, akinek kedvéért felveszi a zsidó vallást, Samantha (Kim Cattrall), a férfi- és nőfaló évek óta együtt él jóval fiatalabb barátjával, Carrie (Sarah Jessica Parker), a főhős pedig éppen esküvőjére készül. Ehhez azonban a szirénhangú környezetnek is van egy-két szava. A női lap, amelybe Carrie minden héten pasizós élményeit írja, belelovalja a menyasszonyt egy puccparádés álomesküvőbe, amelyet az újság jól hasznosíthat. A próbaesküvő estéjén pedig az amúgy is elbizonytalanodó vőlegényt a boldogtalan Miranda az esküvő ellen oltogatja. Az elmaradt frigy miatt megint lehet utálni és meg is lehet alázni a férfiakat, s újabb ok támad arra is, hogy a női bajtársak temérdek pénzt költsenek rehabilitációs közös nyaralásra, shoppingolásra.
Aztán mégis lesz esküvő, a móresre tanított vőlegény térden állva kéri meg szinglink kezét, s jöhet a szerény, kétszemélyes ceremónia, vele a szinglibolygóról elvileg száműzött happy end, amely korábbi szingliálláspontok szerint csak a behódoló nőkről szóló filmek sajátja lehet.
Amióta az eszemet tudom, a szirupos szerelmes filmek jellegzetes alapképlete ez: szerelmi bonyodalmak, sértődés, bosszúállás, könnyek, szakítás, csapkodás, összeborulás után a nő előbb-utóbb ráül a férfi fejére, és az lesz, amit ő akar: tehát esküvő. Vagyis a szerelmes filmek java része évtizedek óta igazából nem az érzelmekről, nem is a személyiségfejlődésről vagy a boldogságról, hanem a hatalomról szól. Ebben a tekintetben a Szex és New York moziváltozata nem hozott semmi újat. A lelkendezők is inkább arról beszélnek, hogy az itt a szenzáció, hogy a sorozat és a film női szempontból beszél a szexualitásról, és nem a korábban megszokott férfiszempontból.
Szerintem azonban egyik sem a női szexualitásról szól, hanem – a pénz mellett – dühödt, erőszakos trónfoglalási kísérletről. A szinglifilmek hátterében egy harmincas-negyvenes-ötvenes éveit taposó hollywoodi producergeneráció áll, csupa karrierjében sikeres nő, akik elérkezettnek látták az időt, hogy maguknak és a hozzájuk hasonlóknak készítsenek filmeket. Ennek ellenére Magyarországon az első számú fogyasztók a huszonéves lányok és a melegek. Ennek oka pedig az, hogy a film „szinglihordája” éppen úgy él, ahogyan azt a tizen- és huszonéves lányoknál még minden ellenvetés nélkül tolerálja a társadalom, mondván, a férjhez menés előtt szórakozzák ki magukat, mert utána késő lesz. Ám a filmekben, a tévéműsorokban nem testesülnek meg az örök archetípusok, sem a kor jellegzetes pozitív típusai, korosztályai és azok értékes, élhető életmintái. Így maradnak példakép nélkül a huszonévesek. És így maradnak magukra, válnak láthatatlanná, haszontalanná, értéktelenné a negyvenen felüli nők, különösen akkor, ha egyedülállók vagy gyerekük van.
Nem tudom pontosan, hogy mire gondolhatott Polcz Alaine, amikor egy esetleges és átmeneti nőuralomról beszélt, és azt mondaná-e most, hogy ez már be is következett, vagy majd csak fog. Azt viszont döbbenten olvastam egy férfiak számára íródott, ismerkedést oktató könyvben, hogy legtöbbjük tart a nagyszájú, magabiztos vagy annak látszó nőktől, akikről úgy gondolják, náluk sokkal előrébb tartanak az önadminisztrálás terén. Felnőtt tehát eközben egy új férfigeneráció is, amelynek sok mindenért eddig nem kellett megküzdenie – nem is volt rá lehetősége –, és a harcra való felkészülés is kimaradt a neveltetéséből.
Itt tartunk most. Zsák a foltját.