Raszterháló és teremtő gesztus

Székács Zoltán festőművész a kortárs alkotók azon, sajnos egyre kisebb csoportjába tartozik, akik tudnak és mernek is szép képeket festeni. Mégpedig úgy – mutatják a Duna Galériában rendezett Raszter II. című tárlatán szereplő képek –, hogy magának az anyagnak a törvényszerűségeiből, sajátosságaiból indul ki, az anyagot hagyja élni, dolgozni, mondhatni csak időnként korrigálva a folyamatokat.

Hogy ez így van, abban nyilván annak is szerepe van, hogy évtizedeken át foglalkozott, mégpedig sikeresen porcelántervezéssel, lévén, hogy főiskolai tanulmányait is a Magyar Iparművészeti Főiskolán végezte a kiváló mester, Schrammel Imre vezetésével. Festői életműve immár két évtizede formálódik, a magyar lírai absztrakt-geometrikus törekvések máséval összetéveszthetetlen hangú képviselője. Az utóbbi években készült munkáinak szabályosan ismétlődő motívumai annak a kockás füzetnek a képét idézik fel a látogatóban, amelyet mindannyian megkaptunk úgy hatéves korunkban, hogy azután több-kevesebb szorgalommal számokkal, jelekkel töltsük meg az egyes lapokat. Nem kellett hozzá néhány hét, és egyénivé vált a füzet, nem is kellett a nevet elolvasni, a jelek formája, kapcsolatrendszere elárulta, ki a tulajdonosa. Így van ez azzal a raszterrendszerrel is, amelynek lehetőségeit Székács Zoltán tanulmányozza, s amellyel kapcsolatban tapasztalatait egy korábbi kiállítása után immár másodszor osztja meg az érdeklődőkkel. A művész számára a raszterrendszer egyféle hivatkozási alapot, kiindulási pontot jelent. Művein egyrészt az egyéni színvilág, a fakturális értékek együttese révén válik egyénivé, oldódik fel a geometrikus alapképlet, másrészt azoknak a jeleknek a révén, amelyek az ősi kultúrák művészetéhez, jeleihez, jelrendszeréhez kötődnek, amelyek a létezés egy másik síkját jelenítik meg az itt és most megélhetővel szemben.
Igencsak aktuális az a problematika, amellyel a raszterrendszer titkait kutató művész foglalkozik, hiszen korunk a nagy tömegek, mennyiségek, így az ismétlődések korszaka, amelyben az egyéniség, a mindennapok szürkeségével szembesíthető szépség egyre ritkább, egyre nehezebben létrehozható érték. Mindenesetre létezik, mutatják Székács Zoltán festményei, amelyeket, ha lehetséges, a korábbinál is erősebb anyagszerűség jellemez. Ugyanakkor a legújabb festményekben egy újabb problematika is körvonalazódik, a szerkesztő fegyelem és a teremtő gesztus, a ráció és a játékosság viszonya. A szín és a faktúra értékei válnak elsődlegessé a műveken, a lazúrosan felvitt rétegek egymásra hatása, egymáson való áttűnése, miközben utalásként, önidézetként fölsejlenek azért a geometrikus struktúra elemei is.
(Székács Zoltán: Raszterek II., Duna Galéria, július 13-ig.)