Tárgyalható-e önmagában az adóreform? Természetesen nem. Hiába tettek erre már számtalanszor kísérletet okos elméleti gondolkodók. A gyakorlati adózás mértéke és módja a gazdaságpolitika olyan szerves része, hogy azt értelemszerűen csak az államháztartás teljes összefüggésrendszerében lehet vizsgálni. Sőt: magáról a társadalompolitikai modellről kell dönteni, ami magával vonja a lehetséges adózásirendszer-alternatívákat. A modell alapkérdései: kit tekintünk a társadalom alapegységének: az individuumot, vagy a társadalom újratermelését harmonikusan lehetővé tevő családot; mekkora szerepet tulajdonítunk az egyéni és közösségi döntéseknek a társadalmi szükségletek kielégítésében? Milyen mértékű jövedelmi és vagyoni differenciálódást tartunk megengedhetőnek a hatékonyságra való ösztönzés jegyében?
Ha ezekről döntöttünk, akkor meg kell határoznunk, hogy az adózás kérdésénél mire helyezzük a hangsúlyt: szolgáltatóegységnek tekintjük-e az államot, ahol is a kapott szolgáltatások árát jelenti a befizetett adó? S mit várunk el: tevékenységük biztosításának a minimális feltételeit, vagy annál többet? Avagy az adózásnál egyéb szempontokat helyezünk előtérbe, így a társadalmi igazságosság, vagy ellenkezőleg, a differenciálást megkívánó hatékonyság szerepét tekintjük fontosabbnak? Várunk-e az adózástól olyan pótlólagos makrogazdasági hatásokat, mint a gazdasági ciklusok kisimítása, az anticiklikus gazdaságpolitika?
Az is nyilvánvaló, hogy nem lehet ezek közül csak az egyiket figyelembe venni. Mindenképpen kombinálni kell a hatékonyság és az igazságosság elvét. Figyelemmel kell lenni az adóalanyok terhelhetőségére, de biztosítani kell, hogy mind a munkavállalásra, mind a beruházásokra a kellő ösztönzés megmaradjon a gazdaság növekedése, versenyképességének fennmaradása érdekében. Ezekkel az általános elvekkel azonban már tele van a padlás. Most, az 1988-ban megkezdett adóreform 20. évfordulóján némi keserűséggel kell megállapítanunk, hogy még mindig nem alakult ki olyan egységes társadalomfilozófiai koncepció, amelyhez igazítani lehetne adózási rendszerünket, hiába volt közben egy rendszerváltozás. Arról nem is beszélve, hogy időközben nagyon markáns világgazdasági változásoknak lettünk tanúi. A kétpólusú világrendszer összeomlása, a kapitalizmus általánossá válása a washingtoni konszenzussal fűszerezve, a nemzeti gazdaságpolitikák lehetőségeit meglehetősen korlátok közé szorította. (A washingtoni konszenzus a liberalizáció, privatizáció, dereguláció világméretű elterjedését jelenti.) Ez pedig azt jelenti, hogy a verseny világméretekben kiszélesedett, élesebbé vált. Egyes vélemények szerint teljesen rendjén való egy versenygazdaságban, hogy a szabadon áramló tőkéért is verseny folyik.
Az Európai Unió nem így gondolja, szeretne gátat vetni az – úgymond – egészségtelen adóversenynek, különösen, ami a vállalkozások megadóztatását illeti. Ezért törekszik az adóalapok egységesítésére, hogy látható legyen, a különböző százalékok mire vetülnek, tehát milyen tényleges terhet jelentenek a vállalatoknak. De még ezt is kívánatosnak tartják az unión belül harmonizálni, hogy ne igyekezzenek az országok egymástól elszipkázni a befektetéseket, beruházásokat. Arról persze szó sincs még az unión belül se, hogy a reálkonvergencia jegyében a bérek szintre hozása is megtörténjék. Pedig a Közös Piac létrejöttekor az is az egyik szempont volt, hogy a térség homogenitását a bérek felzárkózása is kifejezze. Nagyon világos paradigmaváltás következett be azonban az unióban, a mélyítésről a bővítés irányában, s ez azt jelenti, hogy a bérdifferenciák kihasználása a 15-ök érdeke maradt. Valós versenyképességi tényezőnek tekintik a csatlakozott országok alacsonyabb bérszínvonalát, s ennek emelését csak a termelékenység növekedésével arányosan tartják megengedhetőnek. Pedig így elveszítenek a gazdaságok egy ösztönzést a munkát kiváltó, termelékenységet emelő beruházásokra, ami a tartós növekedés biztosítéka lenne. Arról nem is beszélve, hogy az uniótól keletre még alacsonyabbak a bérek, s ha a szükséges humán erőforrás adott, a technika odavihető a tőkemozgás segítségével. A kihelyezett termelés pedig nagy profitot hoz a befektető cégeknek. Jelentősen eltér országonként a munka-tőke osztozkodási aránya a megtermelt jövedelmeken, amit természetesen befolyásolhat az adórendszer is. Míg az egy USD bruttó munkajövedelemre eső tőkejövedelem mondjuk a szomszédos Ausztriában 1,78 értéket mutat, addig Magyarországon ez az érték 2,23. Ennél magasabb értéket csak Oroszországban és Mexikóban mérhetünk (3,17, illetve 3,55), a környező országokban 1,7 körül van, igaz, Romániában hozzánk közelítő, de még ott is alacsonyabb az érték: 2,03. A fejlett európai országokban a franciáknál az adat 1,22, Németországban 0,49, Belgiumban 0,68, Svájcban 0,41. (Botos József számításai, 2003. évi statisztikák szerint.)
Ilyen nagy különbségek mellett a béradó jellegű járulékok szerepe már nem lehet döntő tényező. Természetesen minden adóteher-mérséklés jól jön a munkáltatóknak, a tőketulajdonosoknak, azért nem tiltakoznak ellene! A társasági adóterhek csökkentései is örömmel fogadtatnak, a munkavállalókat terhelő adók könnyítése pedig egyszerűbbé teszi az érdekképviseleti szervekkel az egyeztetést. Az adóék csökkenése, vagyis a dolgozó által kézhez kapott és a vállalkozó számára ténylegesen terhet jelentő bérjellegű kiadások különbségének mérséklése feltétlenül kívánatos egyéb szempontokból is.
De hogy lehetséges-e, az attól függ, milyen ütemben lehet visszavenni az államháztartás kiadási előirányzataiból. És itt van a kutya elásva. Az adóreformot nem lehet arra felhasználni, hogy a konvergenciaprogramot szolgálja. Épp ellenkezőleg: a hosszú távú hatások eléréséhez rövid távon némi hiánynövekedést kellene felvállalni. Ezt a nemzetközi tőke, amelynek köldökzsinórján függ hazánk, nem nézi jó szemmel, hiszen a költségvetési deficit adósságnövelő, és Magyarország előtt a pénzügyi konszolidálás, a csőd elkerülésének feladata áll, nem az adósságnövelésé. A kiadási előirányzatokat ugyanis rendkívül ésszerűtlen fűnyíró elv szerint megvágni. Ezt a piacellenességgel igazán nem vádolható MNB egyik legfrissebb tanulmánya is határozottan kifogásolja. A kiadáscsökkentés eszköz, nem öncél. Eszköz ahhoz, hogy hamarabb elérjük a maastrichti kritériumokat, de ettől függetlenül is, eszköz ahhoz, hogy a nemzet külső eladósodásának már-már a legsúlyosabb következményekkel fenyegető további növekedését elkerüljük. A pénzügyi politika a versenyképesség növekedését kell szolgálja. Ezt nem teheti azon az áron, hogy éppen a versenyképesség szempontjából legfontosabb területeken ássa alá az állami szerepvállalást. Az MNB konvergenciafolyamatokat vizsgáló anyaga rámutat, hogy ilyen területek az oktatás és a kutatás. A szociális kiadások ésszerűsítése azonban elkerülhetetlen. Nem lehetséges, hogy azok a munka elkerülésére és az állami támogatásokból való életvitelre ösztönözzenek. Nem a valóban szegények még mélyebbre kerülését kívánja a jegybank, hanem a célzottabb, valóban szociálisan indokolt, s teljesítőképességünkkel arányban lévő, takarékos felhasználást.
Ha ez így van, a kiadási oldal nem lehet gyorsan csökkenő. Ha viszont a költségvetési politikának nincs manőverezési tere, akkor nem lehet olyan adó- és járulék-rendszerbeli változásokat kezdeményezni, amelyek pedig a jövő szempontjából égető fontosságúak lennének. Ilyen például a járulékoknál a humántőkébe való beruházás, más szóval, a gyermeknevelés költségeinek a figyelembevétele. De ilyen az élőmunkaterhek mérséklése is.
Egész Európára jellemző volt, hogy az elmúlt évtizedekben nőttek a járulékok, nagyjából ugyanannyit tesznek ki, mint a szinten maradt személyijövedelemadó-terhek (a GDP százalékában mérve), s némiképp csökkentek a vállalati jövedelmeket terhelő adók. Emelkedtek viszont a forgalmiadó-tételek. A legfrissebb tendencia azonban a bérterhek mérséklésére való törekvés, hiszen a külső verseny az alacsonyabb bérekre vetülő alacsony járulékokkal teljességgel aláássa a munkaintenzív feldolgozóipari ágazatok versenyképességét. Sőt Európában már nem tekintik ördögtől valónak a járulékok gyermekszámtól függő differenciálását sem, hiszen ez a kétségbeejtő demográfiai trendek megfordításának egyik lehetséges eszköze. Nem valószínű, hogy ez nullszaldósan megoldható. A járulékcsökkentés és forgalmiadó-emelés viszont egyértelműen veszélyeztetni látszik az eddig elért társadalombiztosítási szolgáltatások szintjét, adott esetben a nyugdíjak reálértékét.
A politika, amelynek e döntéseket meg kell hoznia, a két szirt között egyensúlyoz: vagy őszinte a várható terhek vázolásánál, és így hiteles marad a választásokkor hatalomra jutva, ezzel azonban kockára teszi a kormányzati pozícióba jutást. A hatalmas médiamanipuláció következtében azonban ellenfelei kihasználják a tényeket arra, hogy mögéjük holmi sanda szándékokat fessenek. Ha viszont elhallgat és ködösít, az elkerülhetetlen reformokkal szembeni felzúdulás és csalódottság pozícióba kerülése után óriási mértékű lesz. S ami a legfontosabb: elveszti a politika azt a tömegtámogatást, amire a munkatőke közötti ésszerű osztozkodás kialakításában nagyon, de nagyon szüksége van.
Valóban az utolsó óra után vagyunk!
A szerző közgazdász, egyetemi tanár
Orbán Balázs
Orbán Balázs: Olyan közösségi terekre van szükség, ahol nem a gúny, a szétverés és a sunyiság az úr
