Vissza a gladiátorokhoz?

Itt van szegény Kolonics Gyuri tragédiája. Úgy érzem, kicsit túlcsócsálta már a sajtó, a kevesebb talán több lett volna. Kegyeletteljesebb. Én nem ismertem személyesen, csak az eredményeit. Azok lenyűgözők, félelmetesek és nagyszerűek. Ő, szegény viszont már odaát van. Pontos és szomorú példája ez annak, hogy nem szabad az élsportot és az egészséges életmódot összemosni. A kettő már régen nem ugyanaz. Akit hosszú éveken át, tíz-húsz esztendőn keresztül csúcsra járatnak, tized másodpercek lefaragására állítanak be, az valamilyen formában belerokkan a sok diadalba. Vagy belehal. Visszavonult bajnokok sorával lehetne bizonyítani, mivel járhat a csúcsok hajszolása…
Az egészet valószínűleg rosszkor mondom, Peking következik, a fél világ ott szorong majd a képernyők előtt, ujjong, tapsol azoknak, akik majd rekordokat fognak megdönteni, és sosem látott trükkökkel jönnek elő. Élsport. A nézőt az már nem érdekli, milyen áron juthat fel valaki a csúcsra. Van, aki az élete árán.
Fékek is vannak az emberi szervezetben, ezek szerepe jelezni: eddig és ne tovább, ott már baj lehet. De mert a sportoló sikert akar, ezeket a fékeket, vészjelzéseket minél jobban ki akarja tolni. Ő is, edzője, szponzora is, a közönség is. (Csak zárójelben írom ide: Kolonics Györgyre ez biztosan nem vonatkozik, de hogy maximumra volt járatva, az biztos.)
Csak félve kérdezem: nem kellene visszatérni arra a sportra, amely még magának a sportolónak is kedvére volt?