A fennmaradás titka

Ha valamikor szavaztatunk az ötven vagy száz legszebb nevű magyar helységnévről, Almáskamarás nyilván a helyezettek között lesz. Számomra azonban a falu neve nyelvi iskolapélda.
Egyik tanítványom érdeklődött nálam tudományos ügyekről. Ezek után én is megtudakoltam a rokonszenves fiatalembertől, hogy hol lakik.
– Almáskamaráson – mondta.
– Akkor Erdélyből jött? – kérdeztem rögtön.
– Nem – válaszolta. – Békésből.
Kéretik nem nagyon kinevetni a nyelvészt, aki most egyfajta nyilvános önakasztást követ el. Mint láthatjuk, egy kicsit már amúgy is leégett… Mi történt voltaképpen? Nem egyszerű tévedésről van szó, mert a nyelvész – a későbbi vallatás során beismerte – valóban nem tudta, hogy hol van a nevezett település. Ezt azonban nem akarta vagy nem merte bevallani, ehelyett találgatott. Találgatásaink (következtetéseink) azonban soha nem véletlenszerűek, hanem tükröznek valamilyen logikai elvet. Jelen esetben két összetevő (emléknyom) motiválta a nyelvész fejében a település „erdélyi” voltát. De erre csak később, a kis párbeszédet elemezve jött rá.
A falunév azért tűnhetett erdélyinek, mert nagyon is jól tudta, hogy létezik Erdélyben egy Pusztakamarás nevű falu. Számára Kemény Zsigmond és Sütő András tette nevezetessé. Önálló Almás nevű, valamint Almás elő- vagy utótagú településnév nagyon sok van, az erdélyi Almást, egyébként Homoródalmást pedig maga is ismerte. Nem egészen helytelenül úgy következtetett hát, hogy a hasonló nevű falunevek egymás közelében vannak. Ez helyes, logikus következtetés, csak arra nem gondolt, hogy ilyen páros vagy többes névadás nagyon távoli vidékek között is létezik (rendszerint településtörténeti oka is van), valamint a nagyon gyakori helynevek (ilyen az Almás) nagyon sok helyen előfordulhatnak. Elő is fordulnak a Felvidéktől Erdélyig szép számban.
A másik ok, ami miatt a falunév erdélyi voltára következtetett, külső körülmény. A beszélgetőtárs számára egy erdélyi fiatalembert idézett fel. Az ilyesféle következtetés nagyfokú általánosításból fakad, hiszen annyiféle erdélyi fiatalember van. De neki „prototipikusan” (alapformáját tekintve) ilyenféle egy erdélyi fiatalember. Mint látható volt, tévesen.
Tehát két nem egészen helytelen, de végső soron mégis téves következtetés mondatta ki vele a kérdést: Erdélyből jött? A kis példa elsősorban nem a nyelvész butaságát hivatott felmutatni. Akinek ez a véleménye, nem egészen helytelen, de nem is egészen helyes a következtetése. A kis példa a mindennapi beszélgetéseink legtöbbször rejtve maradó mechanizmusaira utal. Például arra, hogy tanárszerepben, illetve általában a megkérdezett szerepében inkább szeretünk tudni, tudást mutatni, jól értesültnek látszani, mint tudatlanságunkat elárulni és kérdezni. Ezért sokszor találgatunk ahelyett, hogy kérdeznénk. De rávilágít ez a kis példa a mindennapi következtetések gyakorlatára is. Tehát arra, hogy ismeretek birtokában sokszor bátran és kétségek nélkül következtetünk – jól és rosszul, de a mindennapi következtetések kutatói szerint föltűnően sokszor jól. Állítólag ez az emberi nem fennmaradásának egyik titka. Vagyis a helyes következtetés. A helyes következtetés pedig annyira gyakori, hogy föl se tűnik. A helytelen tűnik föl. Például most, Almáskamarás esetében!
Ezért az élet, a megmaradás, a túlélés záloga a tanulás, a tudás, s jó, ha erre figyelmeztetnek bennünket mindennap. Most például Almáskamarás, a gyönyörű nevű békési település kapcsán. De ugyanerre figyelmeztethet az utcán bennünket idegen nyelven megszólító külföldi vagy akár a televíziós műveltségi vetélkedő, amelyben mindig, mindenki számára akad bosszantóan nehéz kérdés. S bár a televíziós műveltségi vetélkedőben föltehetően kevesen lesznek milliomosok, a tudás mégis élni tanít, és gazdaggá tesz.