A folytonos bizalomvesztés ára

Az idei esztendő első felében hiába volt koalíciós válság és hiába alakult kisebbségi kormányzat, láthatóan a hazai szociális válság egyre mélyült. Miközben a hatalmi szereplőkkel szembeni ellenszenv nap mint nap nő, egyszersmind azt is látnunk kell, hogy a társadalom tagjainak egymás iránti bizalma szintén vészesen megfogyatkozott. Mindez korántsem véletlenszerű, hiszen például a hatalmi-gazdasági szereplők nagy része ugyanaz maradt, hasonlóan azokhoz az érdekközösségekhez, amelyeknek – kissé ironikusan fogalmazva – áldásos munkája révén minden változatlan, s akik – így vagy úgy – az állami újraelosztás ja-vaiból élnek. S ehhez járul még az a széles járadékos réteg, amelyik egyértelmű függőségi viszonyok között vegetál. Könnyűszerrel azt mondhatnánk erre, hogy mára valójában olyan kétosztatú társadalom épült ki, amelyben mindenféle igazság a hatalom erőtere szerint változik. Holott mindennél nagyobb szükség lenne a jogokat és a kötelezettségeket egyaránt foglaló szerződéses viszonyra. Az adófizetőknek ugyanis joguk van látni, mire és milyen hatékonysággal költi az állam a pénzüket, s ugyancsak tudniuk kell a meghirdetett ágazati reformok hasznáról is.
Az államnak, feltéve, ha az idáig elvesztegetett bizalmat vissza akarja szerezni, tisztában kell lennie sokféle körülménnyel. Azzal például, hogy ha a Pénzügyminisztérium törvényellenesen visszatartja az áfa-visszatérítéseket vagy folyamatosan meghamisítja a költségvetési adatokat, könnyen előáll az a helyzet: az állampolgá-rok joggal érzik úgy, ha az állam sérthet törvényt, akkor ők is megtehetik. Kivált, ha látványos törvénysértésről van szó. Ugyanakkor bármelyik jogállamban visszaszorítandó a gyűlöletkeltés valamennyi formája, de a jogszabályok alkalmazása aligha pártpolitikai elvek szerint történhet. És amíg a magyar igazságszolgáltatás működéséből gyakorlatilag sikerült száműzni a közérdek érvényesülését, teljességgel illuzórikus állampolgári bizalmat akárcsak elvárni is. Mint ahogyan nem szorul bizonyításra az a tény sem, hogy azokban a társadalmakban, ahol ez a bizalom megrendül, előbb-utóbb a gazdaságban is különféle zavarok lépnek fel. S így amíg a bizalomépítés érdekében a hatalom semmit sem tesz, a versenyképesség elindítása is puszta álom. Még riasztóbb viszont, hogy csaknem három éve a gazdasági növekedés nem éri el a 2,5 százalékot, közben az infláció jóval több hat százaléknál. Mivel változatlan az alacsony növekedés és a magas infláció aránya, olyan ördögi körről beszélhetünk, amely szükségképpen vezet az uniós centrumországok teljesítményétől való elmaradáshoz.
Az ország versenyképessége csakis akkor javul, ha – ennek előidézőjeként – a társadalmi tőke, amelynek fontos része a bizalom, fokról fokra megerősödik. Amennyiben viszont a kormányzati hatalom tudatosan lemond a bizalomépítésről, egyre távolabb kerülünk a kívánatos gazdasági versenyképességtől. Mert ugyan egy pillanatra sem feledkezhetünk el arról, hogy a mostani kormányzat közreműködése révén egyes társadalmi csoportok és szereplők a kedvezményezettek körébe kerülnek, mások viszont – a többi között – alig kapnak piacot. Ugyancsak tény, hogy a kedvezményezett csoportok létszámnövekedése és az állami újraelosztás egymást erősíti, miközben a materiálisan és szociokulturálisan megfosztottak köre megállíthatatlanul bővül. Persze egyáltalán nem mindegy, hogy kiket sorolunk a jóléti újraelosztásból élők körébe, vagy hogy tartósan inaktívakról, nyugdíjasokról vagy éppen segélyezettekről van-e szó. De nyilvánvaló túlzás az állam terjeszkedését a szociális kiadásokhoz kötni. Annál is inkább, mivel az állam érzékelhetően nem csupán a jóléti kiadásokra költ sokat, hanem az általában vett kormányzati munkára s felemás módon a közszolgáltatásokra. Nem szólva az egyre bizonytalanabbá váló oktatási és egészségügyi területekhez kapcsolódó kötelességekről. Miközben a népesség döntő többsége szemlátomást egyetért azzal a megállapítással, hogy a mai magyar társadalomban a szociális és kulturális egyenlőtlenségek szakadatlanul mélyülnek, holott az állam feladata lenne a kialakult egyenlőtlenségek lényegi csökkentése.
Ám ha a kormányzat továbbra is az állam gazdasági funkcióinak fokozatos és megfellebbezhetetlen leépítésével számol, vagy ha a nemzeti vagyonból származó költségvetési bevételek felélése szintén tovább tart, semmiképp sem remélhető, hogy végre-valahára az uniós felzárkózás felgyorsul. És ami ennél is fontosabb: ha a társadalmi bizalmon alapuló széles körű kooperáció továbbra sem kap teret, csakis az ország megkerülhetetlen gazdasági sikertelenségével kell számolnunk. Nemcsak a pesszimizmus nő a társadalomban, hanem a legteljesebb bizalomvesztés is, amit például a különféle piackutató intézetek bizalmi mutatói híven érzékeltetnek. Elegendő csupán arra utalni, hogy tartós fogyasztási cikkeket egyre kevesebben szeretnének vásárolni, s még inkább arra, hogy a háztartások saját pénzügyi helyzetének megítélése – akárcsak az ország hatalmi szereplőinek a bizalmi indexe – tragikus képet mutat. A bizalomvesztés másik lehetséges oka, hogy az állandó forrás-hiánytól szenvedő települések nemcsak értékes ingatlanjaik és nyereségtermelő vállalkozásaik üzletrészét adták el, hanem a hitelek és a különféle kötvénykibocsátások miatt végképp eladósodtak. Mint ahogyan maga az önkormányzati rendszer is kiszámíthatatlan, miután a jogszabályok fokozatosan változnak, s az önkormányzatok harmada folyamatosan kiegészítő támogatásokra szorul.

A szerző szociológus, egyetemi oktató