A magyarok és az emlegetett ingyenesség

A minap az MR1-Kossuth rádió szerda délelőtti műsorának egyik témája az a nemrégiben bejelentett kormányzati elképzelés volt, amely szerint kerékpárkölcsönzőket létesítenének a városok forgalmas közlekedési csomópontjainál. Ez alkalomból a műsorvezető megszólaltatta a Nemzetközi Kerékpárszövetség alelnökét, Bodor Ádámot is, aki ennek a rendszernek az egyes nyugat-európai országokban való működésmódjairól beszélt, majd leszögezte, az első két órának nálunk is ingyenesnek kell lennie, mert a magyaroknak, ugye, az ingyenesség döntő szempont. Mindezt kis mosollyal a hangjában, amire a műsorvezető hasonló intonációval megismételte, hát igen, nálunk az ingyenesség nagyon fontos. Mindez váratlanul, kellemetlenül érintett, s nemcsak azért, mert nem szeretem a sztereotípiákat, s mert eddig sem tetszettek az egyes kereskedelmi cégek piacpolitikáját argumentáló vélemények, miszerint a magyarok a nyugat-európaikhoz képest rendkívül „árérzékenyek”, hanem mert kételkedem a szembeállítás jogosságában.
Egyik közeli rokonom jelenleg Angliában tartózkodik, ahová nyelvet tanulni ment ki, s egy ottani angol családnál lakik. Legutóbbi telefonbeszélgetésünk során arról számolt be, odahaza másról sem hall, mint arról, hogy mi mennyibe kerül, mi a drága és hol olcsóbb ugyanaz a termék. Ennek kapcsán visszaemlékeztem – egyébként meglehetősen tehetős – svájci barátainkra, akiknél mint kintlétem során bőven volt alkalmam megtapasztalni, az árleszállítások és az egyes termékek ára hasonló módon meghatározta a napi tevékenységet és az otthoni diskurzust. Sokszor képesek voltak 30-40 kilométert autózni azért, hogy egyes cikkeket olcsóbban szerezhessenek be; ugyancsak az árengedmény kedvéért vásároltak sokszor szükségtelenül nagy tételben. És a műsorban említettek sem támasztják alá ezt a látens ellentételezést: mert ha például a németeknél a kerékpárkölcsönzés első öt órája ingyenes, akkor náluk sem lehet utolsó szempont, ha valamiért nem kell fizetni.
A magam részéről úgy gondolom, amenynyiben ilyen elnagyolt általánosítások egyáltalán megengedhetők, a magyaroknak az árakhoz való viszonya sok esetben éppen általánosabb, mint a nyugat-európai polgároké. Paradox módon valószínűleg azért, mert – ismét csak átlagot tekintve – nálunk az emberek kevésbé tehetősek. Mindenki tudja, hogy a hazai bérek a nyugatiakhoz képest azok harmadát-negyedét teszik ki, míg áraink az ottaniakkal megegyeznek. Aki némi lenéző derűvel a magyaroknak az ingyenességhez való vonzódásáról beszél, hajlamos elfeledkezni erről. Másfelől feltehetőleg nem ismeri azt a létállapotot, amikor nincsen pénz a drágább élelmiszer megvételére, a gyerek táboroztatására, s amikor a havi jövedelmet fillérre pontosan be kell osztani. Ahogy feltehetőleg nem ismeri a vidéki magyar falvak elszegényedett lakóinak a vendéglátásban gyakorolt nagyvonalúságát, természetbeni (sütemény, tojás, zöldségféle stb.) kedveskedését az egyszerű szomszéd, a faluba érkező nyaraló vagy új lakos irányába.
Óvakodni kellene tehát az efféle, némileg cinikus sztereotípiáktól. Ha a magyaroknak a nyugat-európaikéhoz viszonyított vásárlási szokásait nézzük, szerintem a különbség inkább abban ragadható meg, hogy nálunk az emberek a kevesebb pénzt is reflektálatlanabbul, sokszor átgondolás nélkül költik el. Nagy értékű árucikkeket vásárolnak; ha pénz áll a házhoz, hajlamosabbak elszórni azt. Emlékezzünk a karácsonyi időszak vásárlásairól szóló felmérésekre, amelyek kimutatták, hogy az infláció és reálbércsökkenés ellenére sem költöttünk kevesebbet ajándékokra 2007-ben, mint a megelőző esztendőben. Azt hiszem tehát, inkább az alapvető pénzügyi ismereteinken és a vásárlói fegyelmezettségünkön, tudatosságunkon kell javítanunk. Mert nem ingyenélők vagyunk, mint ahogy az ilyen szerencsétlenül odavetett (fél)mondatokból ez talán kihallható, hanem tanulnunk kell.

A szerző egyetemi docens