A szépség mint menedék

Családtagjai, barátai, tisztelői ma délután fél háromkor vesznek végső búcsút a Farkasréti temetőben a július 21-én, élete 59. évében elhunyt El Kazovszkij Kossuth-díjas festőművésztől.
Évek óta küzdött a súlyos betegséggel, s amikor már úgy tűnt, hogy legyőzte az alattomos kórt, tavasszal állapota újra rosszabbra fordult. A lélek csodája, hogy még hónapokon át dolgozni tudott. Részt vett a róla készült, a könyvhéten bemutatott kötet végső formájának kimunkálásában. Kiállítást rendezett a Várfok Galériában, ahol korábban is évente bemutatkozott, szinte naplószerű pontossággal tudatva híveivel, hol tart éppen most, merre jár hosszú utazásai során, amelyek egyszerre vezettek a lélek mélységei, a személyiség, a férfi–nő identitás kifürkészhetetlen titkai, a festészet határtalan kifejezési lehetőségei és a magánéletet, mesterséget, művészetet egyetlen hatalmas egésszé ötvöző görög–római mitológia hőseinek világa felé.
Művészetének megértéséhez kulcsszó az utazás, de magánéletét is a hosszú utazások jellemezték. Kamaszkorában került Magyarországra, s vált alig egy évtized múlva a kortárs magyar művészet első bemutatkozásaival figyelmet keltő képviselőjévé, aki nem mellékesen egész életében szenvedélyes utazó volt, akinek a Távol-Kelet „kiegészítő világa” volt.
Keresni a megtalálhatatlant, megszerezni a megszerezhetetlent, kifejezni a kifejezhetetlent – olyan feladat volt számára, amelynek megoldásában csak a mitológia hősei segíthették. Pygmalion, aki márványba faragta a szépséges Galathea alakját, majd beleszeretett, s a szobor életre kelt. De ez a Galathea csak a „másikkal”, Nereus és Doris lányával, a ragyogó, nyugodt tenger megszemélyesítőjével együtt lehetett igazán izgalmas El számára. Polyphemus küklopsz ebbe a nőbe volt szerelmes, ő azonban nem a szörnyet, hanem a szép Acist szerette, akit ezért a küklopsz megölt. A mítosz másik variációja szerint azonban Galathea engedett Polyphemusnak, sőt egy Galates nevű fiút szült neki. A szörny végzetét végül a nagy utazó, Odüsszeusz okozta, aki kiszúrta egyetlen szemét, hogy megmeneküljön a barlangtól, s hazajusson a hűséges Pénelopéhoz.
Ennek a sokszereplős történetnek a hősei, fejezetei, helyszínei elevenedtek meg El híres, majdnem két évtizeden át rendezett performanszaiban, a Dzsan-panoptikum előadásaiban, s jelennek meg képeinek, installációinak állandóan ismétlődő motívumaiban, Vénusz, a Párkák, a hattyúk, angyalok, hegyek, ciprusok, hajók, távolba vezető utak, s főként a magányos kutya, a „sivatagi utazások”, a „sivatagi homokozó” történéseinek tanúja, a rációtól független vágy, szeretet, ragaszkodás egyben lemondás megszemélyesítőjének képében. Magát látta a magányos állatban El? Vagy magát a sóvárgást a szavakkal kifejezhetetlen, csak a művészet eszközeivel megragadható iránt? Egyik rajzán piramisok és ciprusok fölött kifeszített kötélen egyensúlyoz a magasban a kutya. Forgács Éva Elről szóló 1996-os könyvében a következő Kazovszkij-idézet került a rajz mellé: „A halálon kívül a szépség az a dolog az emberi világban, amely igazán félelmetes. Amely csak azért félelmetes, mert az egyetlen igazi ígéret is… az istenin kívül.”