Aranyláz

Nem kell annyira megijedni, hogy – túl az olimpia negyedén – még nem született magyar aranyérem a játékokon. Természetesen ráférne a siker az önbecsülésünkre, de bárhogy alakul, a Föld forog tovább. 1952-ben, Helsinkiben tizenhat elsőséget szerzett a magyar küldöttség, miközben a Rákosi-korszak legkatasztrofálisabb idejét élte a haza. A két adat nem függ össze, nem is feltételezi egymást…
Ne felejtsük el azt sem, hogy a java még hátravan, az igazi magyar számok zöme csak ezután következik: öttusa, birkózás, kajak-kenu, a csapatversenyek befejezése, tart még az úszás, a vívás, a cselgáncs, meg aztán mindig születik egy-egy meglepetésarany… Korai lehangolódni. Ha a dopping ármánya nem lopóznék – sajnos, egyre sűrűbben – a versenypályákra, semmi panaszunk nem lehetne. Győzni akarni igen, de mindenáron nem…! Az olimpiai arany nélkül maradt versenyzőkből nem lesz boldogtalan ember, s az az ország is lehet sikeres, amelyik föl sem kerül az éremlistára. Az igazi szurkoló sem lesz elkeseredett, ha nem a kedvence győz, mert ő a küzdelmet, a játékot, a vetélkedést keresi és találja meg. Csak a tévéfotelek agyonszorongatott karfája lehet vesztes az olimpián…
Persze, győzni a legjobb meg a Himnuszt hallgatni, de azért szurkolni is nagyszerű. Hajrá, magyarok!