Bevonulás Csehszlovákiába

Kereken húsz esztendeje, hogy egy gyakornok csikócsapat csehszlovákiai riportútra indult a megyei napilap szerkesztőségéből. Az apropó egy másik, húsz év előtti csehszlovákiai bevonulás volt. (Mához képest az negyven.) Furcsa, átmeneti idők voltak. Még működött a piros telefon, de már csak rapszodikusan szólalt meg. A beijedt pártelit még összeszedegette az újságárusoktól a kicsusszant „fellazító” lapszámokat, de azt a „forradalmi” sajtóreformot, hogy egy tudósítást mostantól nem a megjelent elvtársak felsorolásával kell kezdeni (megyei pártbizottság, városi pártbizottság, KISZ, szakszervezet – ebben a protokollsorrendben), egyetlen nap alatt sikerült átnyomni. Senki sem tudta, aznap hol a határ – hát napról napra tágítgattuk. Szinte természetes volt, hogy három izgága huszonöt éves (plusz a fotós) megkapja a fekete főszerkesztői autót az elképesztő vállalkozásra; igaz, a lapvezetés transzban volt: a sofőrnek minden útba eső telefonfülkéből jelentenie kellett, megvagyunk-e még.
Prága messze volt, Kassa egynapi járóföldre: azt vettük hát célba. Rákóczi és Márai városába akkoriban jóllakni járt az anyaországi fiatal: az étkek és a sörök még a szállodákban is valószínűtlenül olcsók voltak az itthoni ösztöndíjakhoz képest. Mégis perceken belül kiderült, hogy ezúttal nem a megszokott gasztroturizmusról van szó. Jöttünk-mentünk, kérdezősködtünk, küzdöttünk a gyanakvó helyi Csemadokkal. Szemlátomást nagy készültség volt, az emberek féltek, nemigen mertek velünk szóba állni. Az addig magyarul beszélő pap a templomban hirtelen átváltott szlovákra: a husáki diktatúra merevebb volt, mint a szétmállóban lévő, spontán privatizációs szabadrablásra készülődő kádári. Egy idő után a nyomunkban lévő titkosrendőrök már nem is álcázták magukat: azzal szórakoztunk, hogy kapualjakba be, kapualjakból ki masíroztunk, hirtelen irányváltásokkal. Egy idő után egy napszemüveges főnökféle, szokatlan módon felfedve magát, odajött hozzánk, hogy igazán szedhetnénk már a sátorfánkat: nekünk is könnyebb lenne, meg nekik is; elég stresszes ez a nap e bújócska nélkül is.
Nem tudtuk, végül fenntartják-e az újságoldalt apró mozaikdarabkákból, hangulatjelentésekből álló riportunknak. (Végül kissé cenzúrázva megjelent; de a legnagyobb felzúdulást nem a kassai valóságshow, hanem a húsz év előtti sajtószemle okozta. Az elvtársak nehezen viselték a szembesítést, név szerint miféle link dumákkal üdvözölték akkoriban a tankos agressziót – még spontán munkásgyűlést is összerántottak a Varsói Szerződéssel szolidarizálva.) Mindenesetre még a határ előtt megálltunk egy kocsmában, hogy olcsó korsó sörök mellett összedobjuk az anyagot. A fotós dokumentálta a füstös jelenetet: a kompozíció maga a kimerevített történelem.
A három izgága huszonöt éves üstökös pályája aztán merőben eltérő ívet írt le. Az egyik már a rendszerváltozással szinkronban meghódította a csábos fővárost, a legcinikusabb parlamenti publicista lett, hogy aztán a multik oldalvizén térjen vissza, gazdagodjék és égjen ki sebesen, a koravén kommunikációs szakértő skatulyájában landolva. A másik villámkarriert produkált a helyi médiában, a krisztusi korban a csúcsra érve, hogy azután – az ügynöktörvény hatályba lépése táján – a semmibe hulljon, s mostanság nagyjából azokat szolgálja ragyogó tehetségével, akiket akkor olyannyira megvetettünk. A harmadik maradt krónikásnak, nagyjából most is ott ücsörögve abban a füstös Kassa környéki kocsmában. Mostanság épp reménytelenül próbálja elmesélni a gyerekeinek: milyen is volt Jugó, az NDK meg a bevonulás Csehszlovákiába.