Budai kilátás

„Kétfajta ember lakik Budapesten – tartja a meglehetősen nagyképű mondás –, a budai, és aki Budán szeretne élni.” A világnézetnek is beillő városi bölcsességből csak az nem derül ki, hogy a budai mit szeretne. Kelnek-e még vágyak a Németvölgy makulátlanul kék ege alatt, vagy ott minden megvan s megvolt, amire polgárnak szüksége lehet? A kérdés központi szerepet kap Térey János új kötetében, az Asztalizenében is, a válasz pedig korántsem egyértelmű.
A Nibelung-lakópark nyersesége, a Kazamaták sötétje után Térey ezúttal hangsúlyozottan mértéktartó polgári drámát írt – háromfogásos verses regényt, amelyben legfeljebb „csak a steak lehet véres”, a késnél pedig élesebb a szó. Az Asztalizene kilenc régi ismerős, barát, élettárs és szerető társasan is magányos virrasztásának története. A helyszín Németvölgy, azon belül a Királyhágó téri White Box luxusétterem, az időpont pedig sejthetően 2007 februárja; pár hónappal vagyunk a káosz, a kötetben is többször felidézett szeptember–októberi események után. Csend, hó és idillinek tűnő nyugalom száll a darab elején Budára – új idők kezdete is lehet ez az este a White Box dekadens látogatói számára, akik az együtt eltöltött éjszakát afféle közös végjátékként élik meg. „Tavaly mindenki meghalt, és tavaly / Mindenki megvolt mindenkinek. / Megvolt, húztunk egy strigulát” – sejtet már a darab elején Győző, az étterem tulajdonosa; ehhez a korai összegzéshez kell hozzátennie aztán minden résztvevőnek, hogy a számla végül valóban teljes, lezárt legyen. Törleszteniük volna mit: Kálmán, a sebész elvesztett feleségével és megunt szeretőjével is találkozik ezen az estén; Almának, a sikeres ügyvédnőnek Kálmán, a karrierista Győző és a szingli életforma között kell választania; Delfin, a hanyatló karrierű opera-énekesnő pedig a két férfi kidobott ágyasaként tűnik fel a színen. A drámai helyzet tehát adott, de hamar erejét veszti az abrosz melletti pletykák, sablonos filozofálgatások és monológok terében: ott, ahol a hiba súlyosabb vétség, mint a bűn, ahol az ürességtől való félelem eltörpül a megfelelés vágya mellett, alig van esély igazi feloldásra.
A kilenc narcisztikus karakter egymással és önmagával folytatott kíméletlen harcát végletesen kiüresíti a helyszín: a White Box elegáns, kíméletlen fehérsége. Az étterem nem fogad be semmit, ami személyes lenne, nincs olyan titka, mint a fekete doboznak, itt minden játszma nyitott és az unalomig ismert. A tér biztonságos, viszont igazi elefántcsonttorony, ahonnan csak visszanézni lehet – Pestre, az elmúlt hónapokra, vagyis a hátrahagyott „műveleti területre”. Térey erős szövegközi utalásokkal, sőt újraértelmezett karakterekkel dolgozik az Asztalizenében, alakjait észrevehető módon Az ember tragédiájából és az Emberi színjáték regénysorozatából kölcsönözve. A dráma időmértékes verselésű, de hétköznapi nyelvén minden mondat a profán és patetikus közötti tartományban mozog, így lesz egyszerre fennkölt és önmaga karikatúrája. „A hétfő régen elúszott, réges-régen… / Keddem sincs. Szólok, ha látom a jövőmet” – ráz le Delfin egy ismerőst telefonon beszélve. A pongyolán is költői, dölyföt és reménytelenséget sugalló három mondat pontosan foglalja össze a darabot. Adott egy téli éjszaka – köztes idő, de elég a megbocsátáshoz és megbánáshoz, a számla együttes rendezéséhez; a holnap kezdődhet tiszta lappal vagy üresen, akár a kitöltetlen papír.
(Térey János: Asztalizene. Magvető Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 2490 forint.)