Doppingolimpia

Nagy Tímea és a férfi vízilabda-válogatott bravúros ismétlése, a kajak-kenusok három aranyérme, Igaly Diána biztos kezű lövészete, Vörös Zsuzsa hibátlan öttusája és Majoros István meglepetésgyőzelme dacára az athéni olimpia nem a magyar sikerek, hanem a doppingbotrány miatt marad emlékezetes. Öt versenyzőnk akadt fenn az ellenőrzésen, közülük Annus Adriánt és Fazekas Róbertet arany-, Gyurkovics Ferencet ezüstéremtől fosztották meg. Tegnap új fejezet nyílt a sporttörténetben: megkezdődtek a pekingi játékok. S vele a lehetőség, hogy lemossuk a négy évvel ezelőtti gyalázatot.

Felettébb ingerszegény napnak ígérkezett 2004. augusztus 24. Éremesélyes magyar versenyző híján több honfitárs újságíróhoz hasonlóan délután a labdarúgótorna Argentína–Olaszország elődöntőjére indultam. A nem különösebben élvezetes mérkőzés az első félidő derekán tarthatott, amikor jött a hír: Fazekas Róbert doppingügybe keveredett. Az eset előző éjszaka, pontosabban aznap hajnalban történt, tehát több mint tizenkét óra telt el azóta, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) azonban hivatalosan semmilyen információval nem szolgált. Csak hírfoszlányok röpdöstek, miszerint az előző nap diszkoszvetésben aranyérmes Fazekas Róbert nem tudott mintát adni, vagy legalábbis nem elegendő mennyiségűt, majd hogy a doppingellenőrök embertelenül bántak vele, amiért a MOB panasszal fog élni. Az is elhangzott, hogy Fazekast újra ellenőrzésre rendelik be, s ha ott minden rendben lesz, akkor mégis őt hirdetik ki győztesnek.
Hogy ennek semmi valóságalapja sem volt, arról aznap este az olimpiai stadionban győződhettünk meg. Akkor döbbentem rá, miért az a szokás atlétikában, hogy az érmeket csak az adott versenyszámot követő napon adják át. A doppingvizsgálat miatt. Hogy ne lőjenek bakot: nehogy este aranyéremmel a nyakában ünnepeljen a győztes, másnap meg hajszolják, hogy adja vissza, mert pozitív lett a tesztje. Fazekas Róbert nem volt ott az emelvényen, s ezzel minden eldőlt.
Hivatalosan ugyan senki sem erősítette meg az alábbi változatot, de valószínűleg a következő esemény játszódott le. Fazekas a mintaadáskor feltehetőleg úgynevezett öntőgépet akart használni, amellyel idegen, természetesen „tiszta” vizeletet produkálhatott volna. Ám annyira szigorú volt az eljárás vele szemben, hogy nem tudta működésbe hozni a szerkezetet, illetve csak 25 millilitert, az előírt 75-nek a harmadát tudta kipréselni „magából”. Ha valaki nem tud pisilni, azt az ellenőrök természetszerűen itatják, s Fazekasnak a sokadik pohár után már nagyon erős lehetett a valódi ingere. Hiába kérlelték a magyar csapat helyszínen tartózkodó elöljárói, hogy maradjon, ő kiment a vizsgálati szobából. Feltehetőleg azért, hogy végre könnyítsen magán.
S hogy miért viselkedett így, miért nem adott mintát? Ez csak a dolog jogi csűrése-csavarása. Fazekas elegendő mennyiségű minta produkálása híján a helyiség elhagyásával doppingvétséget követett el, ám azt senki sem foghatja rá, hogy pozitív lett volna a vizsgálati anyag, magyarán, hogy doppingolt volna. A MOB azt próbálta elérni, hogy legalább a 25 millilitert vizsgálják meg. Mindhiába.
A MOB vezetőinek zavarodottságát a másnap délelőtti sajtótájékoztatón mérhettük le. Schmitt Pál elnök Annus Adriánról mint olimpiai aranyérmes büszkeségünkről beszélt, holott akkor már az a hír terjengett, hogy őt is újabb vizsgálatra rendelték be. Aján Tamás főtitkár pedig azzal ecsetelte az ellenőrzés szigorúságát, hogy előző este az egyik súlyemelőnek gyakorlat közben kificamodott a könyöke, ennek ellenére azonnal lecsaptak rá az ellenőrök. Csupán azt mulasztotta el megemlíteni, hogy a szóban forgó súlyemelő a magyar Kovács Zoltán volt. Aján doktornak mint a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) alelnökének és a Nemzetközi Súlyemelő-szövetség elnökének akkor már arról is lehetett információja, hogy előző este más probléma is adódott. A Kovács Zoltánnal egy súlycsoportban, 105 kilogrammban indult Gyurkovics Ferenc hiába lett ezüstérmes, vizeletmintájában az oxandrolon nevű anabolikus szteroidra bukkantak, s őt is megfosztották az érmétől. Aján Tamás gyakorlott sportdiplomata. Mielőtt szóba kerültek volna a kínos kérdések, a felszolgált ebéd gyors elfogyasztása után angolosan távozott a helyszínről. Rá és a súlyemelők ügyére még visszatérünk.
Az atlétáké felettébb kínosan, krimibe illő epizódok után zárult le. A hír igaznak bizonyult: Annust berendelték utólagos ellenőrzésre. Aminek nem tett eleget. Sőt egyenesen eltűnt. A MOB vezetői sem tudták, hogy hová. Mint kiderült, Fazekassal együtt autóval indult haza Athénból. A magyarázat szerint már a nyaralás részeként. Ám mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az ellenőrök elől menekültek. Akik Szombathelyen már várták őket. Annus idehaza is megtagadta a mintaadást, az ellenőröket állítólag vasi nehézfiúk üldözték el. Ám ez mit sem változtat a lényegen: Annust megfosztották első helyétől, s arra kötelezték, hogy szolgáltassa vissza az aranyérmet. Ez nemcsak őt, hanem az egész magyar olimpiai mozgalmat hatalmas arculcsapásként érte. Tény, hogy a záróünnepségig minden olimpikon köteles az ellenőrök rendelkezésére állni, ám az mégsem szokás, hogy egy kihirdetett, szabályosnak ítélt mintavételen átesett aranyérmest így meghurcoljanak. 157 aranyérmével Magyarország hiába a hetedik legeredményesebb nemzet az újkori olimpiák történetében, a MOB-ot s vele együtt a magyar sportot 2004-ben szimbolikusan egy polccal lejjebb helyezték. (Ennek a mai napig érezhető hatását éppen a doppingellenőrzés rendszerén keresztül lehet lemérni. Külföldön légióskodó magyar játékosok mesélik, hogy csapattársaik azt sem tudják, mi az úgynevezett holléti információ. Ezzel szemben a magyar olimpikonoknak három hónapra előre kétórás bontásban meg kell adniuk, hogy hol tartózkodnak. Szívesen megnézném mondjuk Michael Phelps hasonló papírjait.)
Ismét csak mögöttes, hivatalosan soha meg nem erősített információkra hagyatkozva nem véletlen, hogy így elbántak Annussal és Fazekassal és rajtuk keresztül a MOB-bal. Megkockáztathatjuk, az athéni férfi kalapács- és diszkoszvető mezőnyben nem csak Annus Adriánnak és Fazekas Róbertnek volt oka félni a doppingellenőrzéstől. A pletyka szerint azonban rájuk utaztak. A nemzetközi mezőnyben egyre ferdébb szemmel nézték, hogy a két atléta a harmincadik életévéhez közeledve táltosodott meg. Annust először úgymond még futni hagyták, ám másnap Fazekas győzelme kiverte a biztosítékot. Merő feltételezés, de ha csak harmadikként végez – Kővágó Zoltán mögött –, akkor valószínűleg ünnepelt, büszke hősként térnek haza mind a ketten.
Ehelyett következett a méltatlan utóvédharc, az aranyérem nehézkes visszaszolgáltatásával, a pereskedéssel, majd a sokáig ki nem fizetett perköltséggel. Sőt Fazekas azzal, hogy az utolsó utáni pillanatban megdobta a pekingi kiküldetési szintet, s a MOB jóváhagyásával indul az olimpián, újabb hullámokat kavart. Az olimpiai bizottság gyémántfokozatú támogatója, a T-Mobile rosszallását fejezte ki Fazekas nevezése miatt, s nem kizárt, hogy az erre való hivatkozással csökkenti, sőt megszünteti a MOB támogatását.
A súlyemelők doppingügye még ennél is kacifántosabb volt. Különösen Gyurkovics Ferencé, aki az utolsó töltényig harcolt, sőt harcol ma is az igazáért. (Két pórul járt társa közül Kecskés Zoltánt már Athénban, de még a verseny előtt érték doppingvétségen – Gyurkovicshoz hasonlóan nála is oxandrolont mutattak ki. Kovács Zoltán esetét már érintettük. Miután ellátták a sérülését, Molnár Zoltán csapatvezetővel jelentkezett a vizsgálatra, de akkor már nem voltak hajlandók mintát venni tőle, így rá is kizárás és eltiltás várt.)
Gyurkovics – és Kecskés – ügye az oxandrolon miatt kusza. Ezen szer miatt négy éve szinte minden sportrajongó botcsinálta doppingszakértővé képezte ki magát. Az oxandrolon két legfontosabb tulajdonsága, hogy erőfejlesztésre nem igazán alkalmas, pláne nem, ha a verseny előtt néhány nappal szedik be – márpedig az olimpia előtt és kezdetekor Gyurkovics és Kecskés is heti rendszerességgel esett át ellenőrzésen –, továbbá vízben oldódik. Ez a két körülmény találgatásra adott okot: a szer utólag kerülhetett be a két sportoló vizeletmintájába, amelyet tehát manipuláltak. Gyurkovics Ferenc magas rangú magyar sportvezetőt emlegetett, akinek állítólag tudomása lehetett az ügyről. Mivel gyanú, jog, igazság és erkölcs sokszor annak ellenére nem képez közös halmazt, hogy ugyanazon ügyről van szó, muszáj óvatosan fogalmaznunk, s a tényekre hagyatkoznunk. Gyurkovicsot megfosztották ezüstérmétől, eltiltották két évre, s bár edzésben van, a mai napig nem vállalta annak kockázatát, hogy hivatalosan, versenyen is visszatérjen.
Az ügy a MOB-ot is megrázta. Felkerült a világhálóra egy beszélgetés, amelyen Komáromi Lajos, Gyurkovics korábbi edzője felettébb furcsa szövegkörnyezetben beszél Aján Tamásról. A botrány egybeesett a MOB 110 éves fennállása alkalmából megrendezett ünnepséggel, Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke budapesti látogatásával. A történtek után a MOB elnöksége egyhangú szavazással felmentette Aján Tamást főtitkári tisztségéből, amit utóbb formailag úgy finomítottak, hogy Aján lemondott pozíciójáról.
Az athéni győztesek joggal panaszkodtak arra, hogy a doppingbotrány beárnyékolta az ő sikereiket. Majoros István például szinte észrevétlen olimpiai bajnok maradt, de a többi győztes is sokkal több fényt érdemelt volna. Ahogy a vízilabda-válogatott 3-0-s, majd az utolsó negyedben 7-5-s hátrányból fordított a szerbek ellen 8-7-re, az önmagában négy évre elegendő beszédtémát szolgáltat. S ott van Nagy Tímea, akit szintén nem becsülünk meg kellően. A mai túlhajszolt, sok esetben torz, gyermektelen, a jövőt felélő világunkban fel sem tudjuk fogni, mit jelent az, hogy valaki három kisgyermeket nevelve a földkerekség legjobb párbajtőrvívójává válik. Micsoda szellemi és testi erő rejlik egy ilyen emberben. S ezzel együtt micsoda – kihasználatlan – tudás.
A dopping szörnyű rombolást vitt véghez. Kifordította az értékeket. Ma már nem őszinte szívvel, határtalan lelkesedéssel nézünk fel a sportolókra, az olimpiára, a közülünk származó hősök megdicsőülésének színterére, hanem a gyanakvás vette át a főszerepet gondolatainkban. Példa erre szegény Kolonics György halála. Aki pedig a kiválók között is a legkiválóbbak közé tartozott.
Pekingre tekintve az a legfőbb óhajunk: nehogy újabb megaláztatás érje a magyar sportot. A magyar csapat nem tud annyira kevés érmet, sőt aranyérmet szerezni, ami az ország általános teljesítőképességéhez mérten ne lenne kimagasló. Kisebb létszámú, talán gyengébb is a magyar csapat, mint négy, nyolc vagy éppen tizenkét éve, ennek ellenére lesz kit ünnepelni, nem vitás. Csak újabb szégyent, megbélyegzést ne kelljen elviselnünk.
Bárki bármit állít, a magyar sport sikerei segítettek elviselhetőbbé tenni a negyvenéves diktatúra hétköznapjait. A közös élményre azonban talán még nagyobb szükség van szétszakadó társadalmunkban.
Ennek legbuzgóbb forrása még mindig az olimpia.
Vége