Ellopott tavasz

„Csak az gyönge, ki nem hisz önmagában, s kicsiny, ki a nagy célt nem látja meg” – írta a cseh költő, s ebben biztosan van igazság. Persze kérdés: mit tekintünk nagy célnak? Hogy a következő fizetésből megvegyük a hőn áhított akváriumot, vagy hogy tegyünk valamit Jan Neruda parancsa értelmében: „Nemzetem, tovább, mindig csak tovább!” Most az 1968-as csehszlovákiai megszállás ürügyén érdemes végiggondolni: hogyan is álltunk hit és célok dolgában az utóbbi időben mi, magyarok és csehek. Két nép, amelyet elválaszt a közös múlt, pedig össze is köthetne.

A XX. század elején a cseheknek volt hitük összetákolni Csehszlovákiát, amelyben minden harmadik polgár se cseh, se szlovák nem volt. Nem sok sikerrel, mert az ország kétszer is megszűnt, s addig is menekültek volna belőle a nem csehek minden irányba. Sikertelenség, de… Végül megszabadultak mindenkitől: szlovákoktól, magyaroktól s kitelepítés révén hárommillió németjüktől is. Gondoljunk bele, ez olyan méretű akció volt, mint ha a történelmi Magyarországról kitelepítették volna az összes románt…
– Magunk maradtunk! – sóhajtottak elégedetten a csehek az U Flekuhoz címzett kocsmában.
Csehszlovákia létrehozásának idején nekünk Trianon jutott, de volt hitünk, és láttuk a célt, hogy helyreállíthatjuk az országot. Meg is történt 1938–41 között, de nagyon rövid időn belül újra megkaptuk a trianoni határokat. Sikertelenség. S elveszett a hit és a cél is.
A cseheknek is megvolt a maguk „Trianonja” 1938-ban, amikor 140 ezer négyzet-kilométeres országukból át kellett adniuk 41 ezer négyzetkilométert Németországnak, Magyarországnak és Lengyelországnak. A 4,8 millió lakosból az ő számításaik szerint 1,1 millió volt cseh vagy szlovák. Sokuknak menniük kellett, s hamarosan nem is volt hová. Megszállták őket. De nem felejtették el egy percre sem: „Tyn-templom tornyából zúg századok óta: / Átkozott legyen Bécs és átkozott Róma.”
A legkorábbi megszállás járt a legkevesebb áldozattal. Ezért visszhangzott Prágában 1939. március 15-én Emil Hácha köztársasági elnök rádiószózata: „Hat órakor reggel a német gyalogság és légierő megszállja a Cseh–Szlovák Köztársaságot. A legkisebb ellenállási kísérlet beláthatatlan következményekkel járhat, és a megszállást merőben brutális intervencióvá változtathatja. Mindenki teljesítse a megszálló hadsereg parancsait!”
Előzőleg Hácha aláírta Hitlernél a protektorátus létesítését: s ezzel a „nyugalom biztosítása érdekében a cseh nép sorsát bizalommal a német birodalom vezérének kezébe helyezi. A vezér a kérésnek eleget tesz, és a cseh népet a birodalom védelme alá helyezi…”
De volt hitük, és látták a célt. Persze a protektorátus (védnökség) cserében eminensen kiszolgálta a német birodalom minden igényét. S közben egyik-másik cseh miniszterelnök összejátszott a Londonban létesült emigráns kormánnyal. Ott Eduard Benes, ha kellett, a „demokrácia” nevében, ha kellett, Moszkvában a szláv testvériség nevében építette a jövőt. Itt Hácha és a többiek délceg karlendítéssel éltették a nemzetiszocializmust. A kényes akciót siker koronázta.
Nekünk sokáig sikerült elkerülnünk a megszállást, egészen 1944 márciusáig. Horthy nem írt alá semmit, de hazatérve a Hitlerrel folytatott megbeszélésről nem is tiltott be minden pártot, hogy ne kerülhessenek hatalomra a hazai nemzetiszocialisták. És Benesünk sem volt Londonban, legfeljebb Károlyi Mihályunk… Nem volt elég hit, és a cél is homályossá vált. Elbuktunk 1944-ben… Mondhatnánk: „Legyőzettünk, de az ügy nem veszett, más lett a térkép, ám maradt a nemzet” – ezt is egy cseh mondja: Viktor Dyk.
Aztán Magyarország – ahogy a gyilkos pesti humor megfogalmazta – büntetésből ugyanazt kapta, amit Csehszlovákia jutalomból: a kommunistákat. És építhette a szocializmust. A „baromarcú” szocializmust. Mert két markáns kísérlet volt az „emberarcú” szocializmus megteremtésére is, éppen Magyarországon és Csehszlovákiában. Nálunk 1953-ban Nagy Imre nevével fémjelezve, Csehszlovákiában 1968-ban Dubcekkel a zászlókon. A magyar kísérletet 1955 elejére felszámolták Moszkva utasítására. Nem kellettek tankok, elég volt hozzá Rákosi életre galvanizálása. Nagy Imre mögül kisomfordáltak a pártapparátus tagjai. Egyedül maradt, elszigetelve.
*
Csehszlovákiában másként történt. Dubcek szimbóluma lett egy illúziónak: az emberarcú, humanista szocializmusnak. Brezsnyevnek volt igaza: ilyen nem létezik. Ha szólásszabadság van – márpedig a prágai tavasz legfontosabb ismérve ez lehetne –, más szabadságok is felütik a fejüket, például a politikai pluralizmus, a többpártrendszer, a szabad választás stb. Ez már nem szocializmus. Ezért kellett a megszállás. Ráadásul a Csehszlovák Kommunista Párt XIV. rendkívüli kongresszusa az intervenció után felsorakozott Dubcek és a többi vezető mögé.
Csehszlovákia köztársasági elnöke 1968. augusztus 21-én megint nehéz helyzetbe került. Ludvík Svobodának hívták. Alig néhány hónappal korábban, 1968 márciusában lett köztársasági elnök. Egész életrajzában a legmeglepőbb bejegyzés, hogy 1931–34 között magyarul tanult a katonai akadémián… Hetvenhárom éves. Neki kell szembenéznie az idegen tankokkal, ezúttal a szovjet megszállással. Rádiószózatot intéz a néphez: „Nyomatékosan kérem önöket, legyenek nagyon megfontoltak, és térjenek ki minden elől, ami sajnálatra méltó és helyrehozhatatlan következményekkel járó akciókra adhatna okot. Erre különösen ifjúságunkat kérem.”
Volt, akinek nem sikerült „kitérnie”, összességében azonban a „megfontoltság” megint áthatotta a cseh vezetőket. Viszont Svoboda megtagadta egy „munkás-paraszt” kormány kinevezését, és tárgyalni ment Moszkvába Brezsnyevvel. Még feltételezni is nevetséges ilyesmit Dobi Istvánról 1956. november 4. után… Svoboda elérte, hogy az internált Dubcek és társai is csatlakozhassanak a csehszlovák delegációhoz. S végül megegyeztek a normalizálás politikájában, s vissza(be)illesztették Csehszlovákiát a birodalomba.
Dubcek a helyén maradhatott, s hamarosan a realitásokról kezdett beszélni. Visszaállították a sajtócenzúrát. De a realitások azt sugallták, hogy mennie kell. Maradt a második világháborúban kiharcolt szovjet „érdekszféra”, és maradtak az „ideiglenesen Csehszlovákiában állomásozó” szovjet csapatok is. A „prágai tavaszt” egyszerűen ellopták. Megkezdődött a reménytelenség kora. Kevés hittel és elhomályosodó célokkal.
S a csehek hogy látták saját magukat? „Legnagyobb erényünk az értelem és a becsület. Legjobb tulajdonságunk a kitartás.”
Mindezekből az eseményekből kiemelkedik az 1956-os magyar forradalom. A hit és a cél csodálatos egysége. A szabadságé, amely kilendítette Magyarországot a szocialista zsákutcából, s új pályára állította az országot. Fölszivárgott a düh, a vér, a bitófák alatti dac az emberekbe, s emléke ott maradt évtizedekig. Az árulókban is és az elárult nemzetben is. Mert „egy igazi forradalom emléke kissé le tudja hűteni a reakciós forróságot”. Így éltünk: „Nem valamiért, hisz a cél elveszett – írja Gyurkovics Tibor. – Hanem valami nélkül. A cél nélkül, az elveszejtő cél nélkül.”
Ma és holnap is így élünk, nemzetem, mindig tovább?