Elsők és utolsók

Lenyestük a családi nyaralás utolsó napját, hogy Kata lányom felhőtlenül szülinapozhasson a barátnőivel. Ő immár tizennégy éve a felelőtlen szülői spontaneitás örökös szenvedő alanya: nyári gyerek, születésnapja a vakáció kellős közepére esik, amikor az osztálytársak általában szanaszét vannak – nem könnyű hát egy valamirevaló gyertyaelfújást összehozni. Ezúttal mégis sikerült: felhőtlenül csacsogtak, cseverésztek hátul a kertben. Ráadásul így el tudtunk menni Alberti Árpád atya rákospalotai búcsúmiséjére is, akit az egyház áthelyezett a Váci utcai angolkisasszonyokhoz. Teli volt Isten háza, akárcsak a templomkert a misét követő szeretetfogadáson: a hívek türelmesen sorakoztak, hogy még egyszer kezet szoríthassanak azzal, aki tíz éven át volt a lelkipásztoruk. Olyan pásztor, aki gyakran vitára és berzenkedésre is sarkallt, de végeredményben senki nem maradhatott iránta közömbös. Jártak át más kerületekből is az ő igehirdetését hallgatni – sokan közülük most majd a Váci utca felé veszik az irányt. Az utolsó prédikáció nem volt mentes minden érzelmességtől, s a magam részéről kíváncsi lettem volna a huszonhármak kilétére, akik a templomban elhelyezett Árpád-sávos zászlók és a történeti Magyarországot (Szent István országát) formázó égősor miatt feljelentették az atyát a püspökségnél. S bár ő maga mondta, hogy az egyház hierarchikus, nem pedig holmi demokratikus szervezet, jó katolikusként azért kíváncsi volnék arra, miként is viszonyul az én egyházam valójában olyan világi dolgokhoz, mint haza, nemzet és történelem: kell-e feltétlenül és készségesen engednie holmi álságos politikai nyomásgyakorlásoknak.
Az utolsó mise után Ábel fiam első vízilabdameccse következett. Nem játékosként – szurkolóként. Már nyolcéves vagyok, mondta méltatlankodva, de folyton csak focimeccsekre viszel el! Vannak más labdajátékok is a világon… Nos, a debütálás elég jól sikerült: 24:5-re víz alá nyomtuk az oroszokat. Fenemód berekedtünk, megvolt az olimpiai alapozás. Próbáltam azért a sráccal megértetni, hogy nem mindig ilyen sima az ügy, nem minden lövés talál utat a hálóba: a pekingi döntőben elégedjünk meg egy szoros 6:5-tel is a szerbek ellen. De legalább megtudta azt is, hogy ez a diadal miért a legnemesebb bosszú. Szívből felháborodott, mikor arról értesült, hogy az oroszok negyvenhat évig megszállás alatt tartották Magyarországot. A kedély hullámvasútja még nem ért véget: másnap utolsó útjára kísértük Reischl Gábort, a remek építész-tanárt Farkasréten. Sokan szerették, sokan eljöttek – mostantól kettővel arrébb nyugszik Hegedűs Gyulának, a Magyar Nemzet egykori főszerkesztőjének a sírjától. Egyelőre szokni kell a gondolatot, hogy olyanok is eltávozhatnak, akiről az ember korábban portréfilmet csinált.
A hangulati mérlegen némiképp javított, hogy aznap este Eszter lányom viszont modellként lépett fel a Petőfi híd tövében a Dunagyöngye szépségversenyen. A kisded csapatból a lányok vita nélkül elvitték az első két helyet, s tarolt a fodrászunk meg a sminkesünk is. Ilyenkor az apai kebel dagad a büszkeségtől, de azt a gondolatot is szoknom kell még, hogy az én kis ártatlan, tizenhét éves leánykámat kiguvadt szemmel és csorgó nyállal méregetik éltes, kopaszodó, klimax előtt álló férfiak…
Állítólag uborkaszezon van, de lám, a fű alatti Magyarországon normálisan zajlik az élet. Születünk, élünk, meghalunk. Ujjongunk és búslakodunk, méltatlankodunk és gyászolunk. Az uborkaszezon arra is jó, hogy néhány napig ne a mentők késlekedésével vagy romák általi megveretésével foglalkozzunk. Elvégre, ahogy utolsókból elsők lesznek, ezekből a mostani elsőkből is lehetnek végre utolsók.